A felemás zokni analitikája

Már nem is emlékszem, mikortól kezdve; de nagyon hosszú ideje nem telt el egyetlen nap sem úgy az életemből, hogy valaki ne kérdezte volna meg: Miért van rajtad felemás zokni? Én ilyenkor általában csak megrántom a vállam és vigyorogva felelek valami olyasmit, hogy "Sötétben öltöztem" vagy "A lábaim sem egyformák ám". Valójában azonban nem hiszem, hogy bárkinek is részletesebben beszámoltam volna a zoknijaim miértjéről és hogyanjáról.

Az a nagy helyzet, hogy megijedtem. Úgy egy-két éve történt, amikor próbáltam ugyanúgy lelógatni a lábaim a lépcsőnkről, ahogy kiskorom óta mindig is tettem, de észrevettem, hogy a talpam leér a földre. Hatéves korom óta lakunk a mostani házunkban, és már a legrégebbi emlékeim között is szerepel az a lépcsőfok, ami akkor még mintha külön kérésre az én fenekem alá lett volna mintázva. Rengetegszer ültem ott, könyvvel a kezemben, vagy csak csendben figyelve, ahogy a szüleim főznek valamit. Azt hittem, megtaláltam a legkirályabb helyet a világon, ahol csak üldögélni lehet. Eszembe se jutott, hogy egy nap talán nem fogok elférni ott.

Szörnyű élmény volt. Nem csak a kedvenc helyem kinövése, hanem a hirtelen rádöbbenés; hogy ha ezt ilyen könnyen elvesztettem, vajon mi lesz a következő? Egy nap úgy ébredek majd, hogy nem szeretem többé a lekváros palacsintát? Semmitmondó arccal fogok a kedvenc rajzfilmeim előtt ülni? Ha meglátok egy pocsolyát az út közepén, kikerülöm? Száz meg száz ehhez hasonló rémkép futott át a fejemen egy másodperc leforgása alatt. Ilyen egyszerű volna elveszteni a gyermeki látásmódunkat? Úgy, hogy észre sem vesszük? És a legrosszabb: mennyi mindent felejtettem már el, hogyha a kedvenc helyem kinövése is csak akkor tűnt fel, amikor már sehogy sem tudtam bepréselni magam a két lépcsőfok közé? Persze a helyzet korántsem volt ennyire drámai, csupán a felismerés vágott kicsit mellbe, hogy valóban úgy nőttem ki a kedvenc helyem, hogy fogalmam sem volt róla.

Soha nem tartottam magam kifejezetten érett vagy felnőttes embernek; és azt hiszem, ez így is van rendjén. Manapság mindenki mindent annyira véresen komolyan vesz, hogy sem ideje, sem kedve nem marad senkinek medencékbe ugrálni vagy hintákból kiesni. Még egy lapáttal rátesz a helyzetre, hogy a koromnál fogva úgy tűnik, hirtelen az egész világot jobban érdekli a továbbtanulásom, mint engem valaha is fog. "Na és hova mész a gimi után?" "És a pontjaidat számolod-e?"; ilyen és ehhez hasonló kérdések hada veti rám magát minden egyes alkalommal, amikor valaki beszélgetést kezdeményez velem. És hiába rángatom a vállam, hogy de tulajdonképpen nyári szünet van, kit érdekel ilyenkor a suli meg a pontjaim; döbbent tekintetek fogadnak minden egyes alkalommal, akikor a válaszom csupán annyi, hogy "Még fogalmam sincs".

Kanyarodjunk vissza tehát a zoknijaimhoz. Először is leszögezném, hogy nincs unalmasabb dolog a világon az egyforma zokniknál. Azért van két lábunk, hogy ezt a nagyszerű lehetőséget kihasználva ne kelljen egyforma zoknikat vennünk. Minek hordjunk csak csíkosat, ha hordhatunk egyszerre csíkosat és pöttyöset is? A lehetőségek tárháza gyakorlatilag kimeríthetetlen, hisz csupán négy pár különböző zoknit tizenkétféleképpen vehet fel az ember lánya, és még így sem fog előfordulni, hogy két egyforma zokni van rajta - igen, egyesével számoltam össze a kombinációkat, a matek sosem volt az erősségem.

Azt hiszem, ekkor döbbentem rá, hogy nem hagyhatom, hogy ez így menjen tovább. Lekváros palacsintákat akarok enni, és rajzfilmeket nézni, és pocsolyákba ugrálni akkor is, amikor már százéves leszek. És megfogadtam magamban, hogy amíg forog a Föld, soha többet nem fognak egyforma zoknit látni a lábaimon.