A norvég és én meg mi és az emberi jogok

Nekem a Norvég Civil Támogatàsi Alap pályázatán nyert Te, én, mi és az emberi jogok tanodai keretek között elnevezésű projektünk egyszerre jelenti azt a több száz embert, akikkel megismerkedhettem, a hosszú és gyomorbamarkoló beszámolókat, amiken túllenni mindig egyfajta posztapokalipszis volt és Kiss Julit, a kapcsolattartónkat, aki jófejként soha nem éreztette velem, velünk, hogy hatalmában áll az egész projektet lehúzni, ha nem felelünk meg az elvárásoknak.

Mert azért lássuk be, emberi jogokat tanítani Magyarországon kicsit hasonló, mintha olyan nyelvet tanítanál, amiről mindenki azt mondja, hogy ő beszéli, de aztán kiderül, hogy mégse.
Meg amúgyis nem a jogokról szólt nekem ez az egész, hanem a szemléletről. Hogyan lássuk egymást jól? Hogyan lássuk egymást hasonlónak, s nem mindig különbözőnek, hogyan lehet a rasszizmusból tónuskülönbség, a homofóbiából eltérő tetszési index, a menekültgyűlöletből pedig ismerkedés?
Szerettem volna elérni azt, hogy mindannyian kiálljunk magunkért és egymásért is, és ne mindig csak rinyáljunk vagy tűrjünk. Ezt pedig képzésekkel, családi napokkal, táborokkal szerettem volna elérni, mert már koràbban kicsit sikerült, és bíztam benne, hogy nagyon is fog.
Tisztelet, méltóság és egyenlőség volt a mindenek alfája és omegája, közel 300 gyerek és ugyanennyi hozzátartozó a flódni mákja és lekvárja, a 30 tanodás vezető és mentor a szakmai kihívás, a 70 fős képzői csapat pedig maga a Csapat, nagybetűvel, a hétfői találkozókkal, és azzal a biztos tudattal, hogy nem lesz még egy ilyen Csapat az életben.
Nehéz volt előre látni, mi lesz belőle, de a legjobban az működött, amit a legkevésbé lehetett előre kiszámolni: a valamit valahogy, de nagyon összetartó erő.