Az egyén autonómiája

Az emberek állandóan azon aggódnak, hogy feladják-e a függetlenségüket egy leendő jó kapcsolat reményében, vagy válasszák a biztosat a bizonytalan helyett. Annyira félünk az ismeretlentől, hogy inkább maradunk a jól beváltnál, még akkor is, ha igazából valahol a szívünk mélyén tudjuk, hogy azért ennél lehetne jobb is. Én azt nem értem mi a francnak kéne a függetlenségünket bármire is lecserélni, miért nem lehet kicsit más aspektusból tekinteni a "közös életet". Azt gondolom, azáltal, hogy egy kapcsolatba lépünk, nem kellene az egyénnek megszűnnie, csupán kiegészül valakivel, aki jobb esetben több örömet hoz az életünkbe. Rengeteget gondolkodtam azon, hogy mi lehet az oka annak, hogy egy "holtomiglanholtodiglan"-nak induló kapcsolat, rendkívül gyakran, pár hónap vagy év után szakításhoz vezet. Persze, fel lehetne sorolni okként a rózsaszín ködöt meg a "még nem ismertem eléggé" c. jól bevált frázisokat, de azt hiszem, hogy a probléma másban gyökerezik. Az emberek állandóan meg akarnak felelni valakinek. A munkájuknak, iskolájuknak, szüleiknek, mindegy kinek csak valakinek, aki nem saját maguk. És ezzel a hozzáállással van eleve halálra ítélve egy még el sem induló kapcsolat. Megismerkedünk valakivel, elkezdjük figyelni, mi az, ami neki tetszik és elkezdünk ennek megfelelően viselkedni. Még akkor is, ha önként eszünk ágában sem lenne ezt a fajta attitűdöt magunkra ráncigálni. De mit tehet az ember, hát olyan szimpi, és különben is, az elején még simán belefér. Nem fér bele. Másodszor is eljátsszuk, jó, rendben. Telnek a hetek, a hónapok és egyszerűen elegünk lesz ebből az egész színjátékból. Majd üvöltve tör ki belőlünk az "elegem van", a másik meg ott áll Tim Burton-féle nagy szemekkel, hogy ez most mi. Nem vesszük észre, hogy elkezdtünk egy szerepet játszani, majd mikor rájövünk, mérgesek vagyunk, ha a másik fél haragszik azért, amiért nem vagyunk hajlandóak tovább színészkedni. Folyton azt halljuk, hogy tudatos életmód, de a kapcsolatainkba olyan önkéntelenül ugrunk be, hogy az valami fenomenális. Miután rájöttem, hogy magam is így tettem szinte minden egyes alkalommal, jobbnak láttam ezt a fajta viselkedést befejezni. Há. Mintha az olyan könnyű lenne. Próbatétel elé állítottam magam: mennyire tudok tudatos maradni egy megnyerő lélekkel, egy pazar szempárral szemben. Nem volt könnyű. Az elején az volt a legnehezebb, hogy egyáltalán felismerjem, ha valamit, ami zavar, elhallgatok még saját magam előtt is. Észre sem vettem, hogy ezt vagy azt elfelejtettem szóvá tenni, pedig én teljesen másképp szeretem csinálni. Gyorsan leszögezném, hogy természetesen az embernek rendkívül oda kell figyelnie a közlésmódra, hiszen nehogy azt higgye a másik fél, hogy valami borzalmas hisztérikával áll szemben, aki saját igénye szerint szeretné a partnerét átformálni. A legjobb, ha bíztatjuk, tegyen ő is így, szóljon, ha valami nem tetszik neki. Teltek a hónapok és azt vettem észre, hogy nincs semmiféle "majdmegszokom" érzésem. Sőt. Tudom, hogy bármikor bármit megtehetek, mert ha azt mondja, hogy "nem baj", akkor az tényleg nem baj. Nem aggódom, nem félek, nincsenek tüskék, egyszerűen csak éljük az életünket, harmóniában. Semmi mást nem igényelt ez az egész, csak egy kis tudatosságot és odafigyelést, valamint a legfontosabbat: megfelelő kommunikációt. Viszont miután félelmetesen kezdek átcsapni holmi pártanácsadás-szagú pszicho-szövegbe, jelentem: ez csak egy tapasztalat, ami eddig beigazolódni látszik. Térjünk vissza a témára úgy 20 év múlva, addigra biztosan kiderül, hogy igazam van e vagy sem.