Az emberi jogok, te és én meg a norvég

Mikor annak idején elkezdtem dolgozni az Amnestynél, nem nagyon értettem, hogy mit jelent az érzékenyítés meg az empávöring, de aztán elég hamar kiderült, hogy az az, amit én csinálok. Még szerencse! Próbáltam én átvenni a rám hagyományozott tematikákat, de nem tudtam velük azonosulni, így újakat találtam ki. Mert mélyre kell ásni, hogy stabil legyen az alap, és azért is, mert lusta voltam feldolgozni az előttem felhalmozódott tudásokat.

Most képzeljétek el! Megjöttem a magyartanári, önkéntesi vonalról, és hirtelen el kellett hinnem, hogy a tudásom alkalmas arra, hogy más embereknek megmutassam, mit hogyan kell csinálni. De tényleg, ez azért nem egyszerű! Mikor látod, hogy mások elfogadják azt, amit mondasz, és úgy működnek a gyerekek között, ahogy azt tőled is látták, és felemelik a kezüket, ha figyelmet szeretnének, megtanulják a gyerekek nevét, teljes átéléssel játsszák a játékokat, és értik, hogy miért is kell mindez..., na akkor azért meghatódik az ember! Hogy én egy egész norvég projektet fogok koordinálni, hogy én együtt dolgozhatok tanodavezetőkkel, csinálhatok táborokat, családi napokat, és a szülők rám fogják bízni a gyerekeiket a Balatonnál?! Azt hiszem, még most sem fogtam fel, hogy ez mind megtörtént.

Szeretnék mesélni a tematika egyik eleméről. A többiről is mesélnék, de most legyen csak az értékkártyázás. Mese indul.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer húsz ember, amolyan kisebbfajták, akik még könnyen elhiszik azt, amit a felnőttek mondanak. Egy körben ültek, hogy mindannyian láthassák egymást, és így vagy úgy, de egyenlőségben legyenek. Mindannyian kaptak öt kicsi lapot, amikre rá kellett írniuk azt az öt értéket, ami számukra az életükben a legfontosabb. Lehetett ez személy, tárgy vagy fogalom. S a kisebbfajta emberek elkezdték írni, laponként egyet, egyet. Volt akin látszott, hogy nagyon komolyan veszi, eltűnődik, tekintetében megjelennek a szerettei, s boldogan oldja meg a szokatlan feladatot. Máson látszott, hogy ez valamiért nehéz. Túl kevés az öt lap, néha pedig túl sok. Nem nagyon tudták, hogy mi lesz belőle, de nem mindenki szavazta meg a bizalmat, időnként felnevetett, jelezve, hogy ő márpedig ebben nincsen nyakig benne.

Miután mindenki befejezte az írást, a kártyákat pakliszerűen a kezükben tartották úgy, hogy ők lássák, mi van ráírva, de az idegen, aki a feladatot adta, ne lásson semmit. Az idegen pedig körbesétált. Azt mondta, hogy most ő a sors, és ki fog húzni egyet a lapok közül. Ment, és húzott, közben nézte a megriadó, szomorú, megkönnyebbült és közösnyösnek álcázott szemeket. A kör végén felolvasta, mit is rabolt.

A kisebbfajta emberek némelyike valóban elszomorodott, de egyre jobban érdekelte őket, hogy ebből most meg mi lesz. Az idegen felovasta a rabolt kártyákat: család, barátok, szerelem, egészség, otthon, tanulás, telefon, nagymama, apa, kecske, ájfon, pénz...majd megkérdezte, hogy kinek esett rosszul ez az egész. Ki az, akinek megváltozna ettől az élete? Ki az, aki feladná, és nem küzdene tovább? A kisebbfajta emberek kezei lendültek a kérdésekre, de a végére két-három kéz maradt csak. Az is elég volt. Bőven is.

Aztán az idegen fogta magát, és beült a kör közepére, mint egy koldus. Kitartotta a kezét, lehajtotta a fejét, és azt mondta, hogy most itt a lehetőség, hogy a kisebbfajta emberek adjanak ennek az értékvesztett embernek valamit a kezükből. A kisebbfajta emberek pedig lassú tanakodásba kezdtek.

Az idegennek mindig ez volt a legnehezebb rész. Érezni, ahogy a sok kis szeretet és önzetlenség egy-egy érintéssel bekerül a tenyerébe. Megcsinálta ezt a játékot már százszor, de még mindig a hatása alá került. Mert mindenki adott, és többen nem csak egyet adtak, hanem kettőt, hármat vagy az összeset. A végén ott ült középen, a kezében a szeretettel, családdal, szerelemmel, humorral, munkával, tanulással, pénzzel, barátokkal, telefonnal, ájfonnal, kecskével...és mindenki úgy gondolta, hogy ezekkel az értékekkel sikerülhet újrakezdenie az életét. És tényleg. Megköszönte a gesztusokat, hogy adtak és nem odadobtak, és megkérdezte, hogy kinek milyen is volt ez az egész most. A kisebbfajta emberek pedig elmondták, hogy rossz volt, amikor a sors elvette az értéküket, és nehéz volt az is, hogy kiválasszák, melyik értéküket adhatnák ők az idegennek, de aztán meg nagyon jó volt végül odaadni, és tudni, hogy ettől az idegennek jobb lesz.

És igen, az idegennek ettől jobb lett. Mert a sors gyakran elvesz tőlünk olyat, ami nekünk fontos, és mi tehetetlenül állunk, megfosztva szerettünktől, biztonságuktól, otthonunktól, vagyonunktól, munkánktól, méltóságunktól. Ezt nem tudjuk befolyásolni. Viszont észre tudjuk venni, hogy miben tudunk segíteni másnak. Van, aki tud pénzt adni, van, aki szeretetet, időt, odafigyelést, szaktudást, nyelvismeretet, s ezekkel mind, sok kisebbfajta ember és nagyobbfajta is jobban érezheti magát a bőrében. Mert ugye ezt jelenti a civilség. Hogy elhiszed, hogy te is hozzá tudsz tenni ahhoz, hogy jobb legyen a világ. Mert ugye az is kiderült, hogy legyünk bármennyire is különbözőek, de mégis nagyon hasonló értékeket írtunk fel, vagyis mintha, nem is lennénk abban olyan különbözőek, hogy mire van szükségünk ahhoz, hogy boldogok legyünk...mintha valójában mindannyiunknak arra lenne szüksége, amit anno megfogalmaztak az emberi jogi nyilatkozatban, valami szabadságosra, biztonságosra, méltóságosra, nem ítélkezősre, befogadósra, elengedősre, amiben azok lehetünk, akik vagyunk, és észrevesszük, ha a másik valamiért nem tudja megélni ugyanúgy a szabadságos, biztonságos, méltóságos részeket.

Persze, nem csak erről szól a négyszer 90 perc, de erről mindig szól. Beleéljük magunkat egymás szerepébe, hangosan kimondjuk a tabukat, rákérdezünk és kérdésre biztatunk. Elmondjuk, ki is az az LMBTI ember, mit jelent a migráns szó, ki a menekült, milyen lehet egy transznemű fiú húgának lenni vagy éppen katonaként rájönni arra, hogy az ellenségednek is van családja.

Ezzel az egésszel indultunk útnak 2015 áprilisában, nem nagyon tudva, hogy milyen is az, amikor nem egy osztálynyi kisebbfajta embernek mutatjuk be magunkat, hanem 15-20 tanodásnak, akiket az a közös tulajdonság tart össze, hogy egy helyen élnek és hátrányos helyzetűeknek mondják őket, bármit is jelentsen az.