Az emberi jogok, te és én meg a norvég
4/7
Az Amnesty International 1961 óta létezik a világunkban, és azóta közel 150 országban van
már helyi szervezete. A miénk, az Amnesty International Magyarország 1990 óta működik,
és én 2013 nyara óta vagyok az emberi jogi képzési koordinátor.
A munkámnak az a célja, hogy minél több atalhoz és felnőtthöz eljuttassam az emberi jogi témákat, szellemiséget. Mindezt úgy, hogy, ha nincs pályázat, nincs támogató, akkor nincs pénz sem. Vagyis kellenek a pályázatok és kellenek a támogatók.
A Norvég Civil Támogatási Alap pályázatai az egész magyar civil szférát mozgósították, egyszerre alakítva ki egyfajta versenyt és összefogást is. Ha megnyerted, megnyerted vele a felelősséget is.
Nem vagyok egy bürokratikus vénájú valaki, és a korábbi életemben is nehezen viseltem a naplóírást, a levelezgetéseket a szülőkkel, családsegítőkkel; míg másnak a tanítás okozott nagy levegővételeket, nekem az adminisztráció. Állandó feszültség, hogy megcsináltam-e már ezt meg azt, van-e még időm erre vagy arra, ellébecolhatok-e még a hónap végéig vagy már félnem kell az írásbeli fegyelmeztetéstől.
Na, ehhez képest a norvég kő kemény volt. Minden munkatársamra kihatóan kő és kemény. Ha én nem csináltam meg valamit, akkor annak a többiek itták meg a levét, legfőképp az irodavezetőnk, Nagyné Gere Zsó, aki legtöbbször türelmesen, ritkábban türelmetlenül, időnként pedig teljes joggal a kétségbeesés határán noszogatott, hogy mit írassak alá, mit töltessek ki, mi kéne, mi nem kéne, mikorra és most azonnal. Ha ő nem lett volna végig a 14 hónap alatt, akkor én elúsztam volna az álmokkal, az biztos.
Mert persze a legjobb az az volt, ahogy a gyerekek élvezték az órákat, na de azokról jelenléti ívet kellett készíteni, hogy pontosan hányan is élvezték az órákat. És az nagyon jó, hogy én ragaszkodom a táborhoz, de ahhoz szülői engedélyek kellenek meg igazolások meg MÁV meg Volán meg szállás meg étkezés meg gyógyszerek meg szervezés és szervezés és szervezés, és persze, mehetünk autóval, de akkor kell az autóval kapcsolatos minden dokumentum, képzői szerződés, áfás számla az autópályáról, start- és célpont, és persze a MÁV tudna adni 50%-os kedvezményt, de, ha éppen nem ad - és nem adott - akkor nagyon meg kell tudni indokolni, hogy az utazási költségek hogyan lettek olyanokká, amilyenek, és ez hogyan befolyásolja a projekt maradékát.
És persze a láthatóság. Tegye fel a kezét, akit érdekel, hogy mit csináltunk mi az elmúlt 14 hónapban? Jó, most tegye fel a kezét, aki szerint fontos, hogy 14 tanodányi gyereket ismertettünk meg az emberi jogokkal, egymással, bevonva a családjaikat, barátaikat, a Balatont és a Dunát? Jó, és akkor most tegye fel a kezét, aki azt gondolja, hogy ez a médiát egy kicsit is érdekelte? Na, ugye. És ezzel mit lehet kezdeni? A médiás kollégám, Rónai Judit minden egyes eseményünkről tájékoztatta a médiát, abban a hiszemben, hogy, ha valami nekünk és a gyerekeknek is jó, az majd jó lesz a városi, megyei vagy országos médiumoknak is. Nem lett. Mivel minden gyerek túlélte a Balatont, nem ugrott ki se tanodás, se ló az erkélyekről, és a képzéseken is csak az történt, amit terveztünk, így a média elmaradt. Kivétel a Roma Magazin, akik az őszi táborban forgattak egy napot velünk, nagy izgalmat jelentve a tanodásoknak, és hatalmas megnyugvást nekünk.
Szóval nehéz egy pályázatot projektmenedzselni, időközben fogva fel, hogy mindaz, ami neked a legfontosabb, másnak az nem számít.
Voltak azért szép pillanataink is a témában! A már említett posztapokaliptikus élmény a beszámolók környékén, amikor a Főnök, alias Jeney Orsi, Zsó meg én három nap tömény stressz után egyszerre nyomtuk meg a beszámoló "véglegesítés" gombját, szel t készítve Kiss Julinak a történelmi pillanatról; vagy azok a napok, amikor a Főnök és Demeter Áron, alias kampányosunk is jelen voltak a családi napokon, látva, hogy a bürokrácia mögött valóban lelkes és együttműködő tanodások állnak.
Amikor az Amnesty International Magyarország igazgatója augusztus 29-én a pécs-somogyi focipályán szórakoztatja az akadályverseny résztvevőit és a szülőket, és én azon gondolkodom, hogy milyen jó lenne, ha belőle is képző lenne; vagy amikor Áron szeptember 19-én ül Lucfalva egyik út menti fűcsomóján, hogy a gyűlölet-bűncselekmény témájához készített gyűlölet-piramist eljátszassa a hozzá érkező csapatokkal, és láthatóan élvezi is; vagy, amikor a Képzők Képzése 4.0-ra Rónai Judit is bejelentkezik, végigcsinálja, lediplomázik, és a saját szememmel nézem végig, ahogy az értékkártyázáson annyira meghatódik, hogy elsírja magát. Mert elvett valami fontosat, és ők mégis adtak neki utána.
Nehéz úgy működtetni egy projektet, hogy közben mindannyian ezerfelé vagyunk szakadva, mert természetesen sem a menekültválság, sem más nemzetközi és hazai emberi jogi sérelmek nem tartották tiszteletben, hogy mi most éppen egy emberi jogi oktatási projektre fókuszálnánk.
Végül persze minden sikerült. Még van egy nagy beszámoló hátra, a végső, amikor utoljára nyomjuk meg együtt a gombot, és küldjük el a szel t; de most valahogy még ezt is inkább várom, mint rettegek tőle.
Megcsináltuk.

Pénzes Júda
emberi jogi képzési koordinátor
Amnesty International Magyarország