Az emberi jogok, te és én meg a norvég

Tanodában először 2014 tavaszán jártam Pétervásáron. Addig én azt hittem, hogy a tanoda az mondjuk a Belvárosi Tanoda, vagyis egy suli, ami speciális. Ehhez képest az ottani tanoda egy délutáni foglalkoztató volt, a szó legnemesebb értelmében, ahol nagyon jól éreztem magam. Tetszett, hogy a gyerekek felszabadultak, bátrak, őszinték és könnyen motiválhatók. Az is tetszett, hogy jól megmondták mindig nekem, hogy éppen jó foglalkozást tartottam-e vagy sem; meg az is, hogy többen eljöttek velünk a táborba is.

Így, amikor szóba került, hogy mi legyen a közepes norvégos projektünk, elkezdtem beleásni magam a tanoda témába. Mióta van itthon, miért is van, hol is van, mit is lehetne velük össze-együttműködni? A tanodaplatform.hu-nak hála megtaláltam a 2014-ben működő tanodákat, és gyorsan írtam is nekik. Akkor kezdődött a történet szakmai része.

Mit tudunk mi kínálni azoknak a tanodáknak, akik puszta létükkel az integrációt, az elfogadást, közösségteremtést és közösségfejlesztést hivatottak képviselni? Szóba állnak-e velünk, velem egyáltalán; látják-e a projekt mögött a valódi szándékot?

Mert ugye addigra már megvolt a szándék nagy része. Megtartanánk nekik a négyalkalmas képzéssorozatot, a Te, én, mi és az emberi jogokat, tábort szerveznénk, ahol a tanodások megismerhetik egymást, családi napokat, ahol a szülők és hozzátartozók is ismerkedhetnek, és közben kiépítenénk egy működő szakmai hálózatot a fenntarthatóság végett. Mert a fenntarthatóság fontos. Projektszemmel, és, ha belegondoltok, tényleg! A civil projektek legnagyobb gyengéje ez a bizonyos fenntarthatóság. Mi lesz a gyerekekkel 14 hónap után? Mi van akkor, amikor már éppen értjük egymást, kötődünk egymáshoz, és akkor vége?

Mint kiderült, nem csak a mi problémánk volt ez, hanem maguknak a tanodáknak is. De erről majd négy sorral később.

Szóval, nemes szándék vezérletével előzetes felmérést végeztem. Az igényfelmérés eredményeként a ránk való igény 15-20 tanodában fogalmazódott meg. Páran előre jelezték, hogy az ő projektjük - ekkor jöttem rá, hogy ők is igazi civilek, akiknek élettartama gyakran az EU-s és állami pályázatok függvénye - 2015 nyarán ér véget, és még nincs biztosítva a folytatás. Nem baj, 2015 nyara még messze van! Előbb nyerjük meg a pályázatot, és utána kezdjünk el aggódni. Úgyhogy megnyertük a pályázatot, és hamarosan valóban elkezdtünk aggódni.

Mert a pályázatot még 2014 telén kezdtük el írni, 2015 februárjában nyertük meg, és 2015 márciusában indítottuk be a már említett konferenciával.

A tizennégy tanodát úgy osztottuk be, hogy az a hét legyen az első időszakban, akinek a jövője nem biztosított, a hét biztosnak látszó pedig a másodikban. Így Nagykörűvel, Rimóccal, Lucfalvával, Pécs-Somoggyal, Pécs-Meszessel, Szegeddel és Tiszaszigettel kezdtünk; Nagybátonnyal, Mátraverebéllyel, Gilvánfával, Pécs-Gyárteleppel, Pátkával, Mátészalkával és Csepellel folytattuk.

Csak, hogy lássátok, mennyire nem volt légből kapott a probléma: Azóta bezárt Rimóc, Pécs-Somogy, Tiszasziget, Mátészalka; hónapokon át szünetelt Nagykörű, Pécs-Meszes, Szeged és Pátka; s jelenleg mind a tizennégy tanoda léte ki van szolgáltatva egy-két állami pályázatnak, amit túl későn írtak ki, és túl soká bírálnak el.

Ez van. Emiatt sok minden borult a tervekben, de többnyire azért sikerült megoldanunk magunkat. Más kérdés, hogy mi lett azokkal a gyerekekkel, akik egy-két évig úgy érezték, hogy van hova menniük, van kihez kötődniük, és aztán meg zárva.

Visszakanyarodva a tanodákkal való munkához, mondhatnám azt, hogy mindig mindenhol jól éreztük magunkat, és minden óránk csodálatos volt, és imádtak minket, és soha semmiféle problémánk nem adódott, és angyalszárnyak, nonpluszultrák, könnyes szemek...

...de nem így volt. Igenis voltak olyan tanodák, akikkel nehezebben mentek a dolgok, ahogy olyanok is, akikkel könnyen. Miféle problémák jöhetnek egy ilyen együttműködésben?

Mondjuk például az, hogy időnként nehéz megnyerni a felnőttek bizalmát, vagy adott esetben nehéz megérteni, hogy mit jelent számukra az integráció, ha a cigány gyerekek az egyik sarokban játszanak, a nem cigány gyerekek meg a másikban, és a szülőkkel pedig nem egyenrangú partnerként beszélnek, hanem a szükséges aláírás tulajdonosaként. Vagy miért dobálnak a gyerekek meggymagot a képzők hajába, hogyan kezeljük okosan a lopást, kedvesebbik nevén a lenyúlást, miért nem érezhető a felnőttek és a gyerekek között a kölcsönös tisztelet, és némelyik mentor miért beszél úgy, mintha lenézné a gyerekeket és szüleiket?

Hát igen, voltak emberi jogi problémák és hiányosságok, amik időről-időre elrontották a hazafelé vezető úton a képzők jókedvét, s gyakran még a hétfő esti megbeszélésekre is jutott belőlük feldolgozni való.

És persze mi sem álltunk mindig a helyzet magaslatán. Volt, hogy késtünk, volt, hogy nem jól egyeztettünk le valamit, nem sikerült autót szerezni, le kellett mondani, át kellett variálni; s emiatt időnként elég nagy felelősség hárult a tanodás kapcsolattartókra, ami nyilvánvalóan próbára tette az ő türelmüket is.

Most viszont, bár a szaftos részletek is izgalmasak, mégis inkább a nagy szakmai sikerekből legyen három.

Az első Pécs álnéven fut, a második Berki Judit néven, a harmadik pedig a Nagykörűi Tanoda.

Pécs csoda egy hely. A legjobb gyros, a bábszínház, a Wannabe, a macskakő, a soha meg nem nyíló állatkert és Koska Éva hazája. Ha Éva nincs, akkor a mi kis közepes norvégunk egyáltalán nem úgy alakult volna, ahogy. Ő segített abban, hogy a pécs-somogyi Fészek és a gyártelepi Élmény-Tár bekerüljön a projektbe, ő hozta össze a nyári családi napra a helyi civileket, szervezte a teret, a baranyai tanodákat. Szívesen dolgozott velem együtt, és én nagyon büszke voltam erre, és köszönöm is neki, hogy úgy tudunk szakmázni, hogy értjük egymást, és nem féltünk azt mondani a másiknak, ha valami nem úgy sikerült, ahogy sikerülhetett volna. Ha a civilek tényleg képesek lennének összefogni, akkor olyan tisztelettel teli tartalmak sülhetnének ki, amik kisültek Pécsett az Amnesty International Magyarország, a Caritas Alaptívány és - mai nevén - a Baranya Megyei Esélyek Háza és Önkéntes Ház között. Szóval: Köszönöm!

Berki Judit nevét mindenki ismeri a szakmában. Méltán. Ő valahogy megtestesíti az emberi jogi alapfogalmakat, és az elmúlt húsz évben Nógrádban létrehozott egy olyan tanodahálózatot, ami igazi. Mert Nógrádban a tanodai mentorok falubeliek, az ottani gyerekek szomszédai, rokonai, cigányok és nem cigányok vegyesen, akik ismerik azt, amiről beszélnek, és nem beszélnek annyit az integrációról, a szakmaiságról, a szegregáció útvesztőiről, csak segítenek, ahol tudnak. Gyakran közmunka keretein belül, szerencsés esetben egy-egy pályázatból nanszírozva vagy ad abszurdum önkéntesként. És ha már a nem mellébeszélésnél tartunk, akkor megemlíteném, hogy a nógrádi szekciónak az én transzságom nem kis fejtörést okozott, s nem is a bizalom volt az első érzésük a dolgok hallatán, ámde inkább az idegenkedés. Juditnak köszönhetően lendültünk ezen is túl, aki megmondta, hogy cigány létükre, akik pontosan tudják, milyen az a kirekesztés, miért teszik ugyanezt velem. Végül hat nógrádi mentor végezte el a Képzők Képzését, s ez önmagáért beszél. Szóval: Köszönöm!

A Nagykörűi Tanodáról én nem hallottam korábban. Még arról se, hogy a községben terem az ország leg nomabb cseresznyéje. A képzések helyszíne a helyi művelődési ház két kisebb terme volt, a tanodavezető Vágási Kálmán András, a projektben kapcsolattartó még Kovács Niki. És valami kezdettől fogva működött. Én nem tudom, hogy a helyi képzőink érdeme-e vagy Kálmánéké vagy csak szerencsés együttállás volt, de a gyerekek szívesen jöttek, mindig elég sokan, egyre nyitottabban és érdeklődőn, a képzésekre, családi napokra, táborba is; az órák jó hangulatban teltek, elkészültek a tablók, és még a szülőkkel is tudtunk érdemi foglalkozást tartani. Igen, leginkább a szülők leptek meg. A projekt egyik nagy nehézsége volt ugyanis az, hogy a szülőkhöz eljussunk. De nem itt! Amikor elképzeltem az együttműködést, valami olyasmit képzeltem el, ami itt volt. A szülők még azt is megkérdezték, hogy nekik mikor lesz tábor. Jó lenne! Szóval: Köszönöm!

És tudom, hogy most bekomolyodtam, de ez van. Ezután a gyerekeké a főszerep!

Ja, és hogy mi is a tanoda: egy olyan fűtött és otthonos hely délutánonként, ahol a gyerekek jól érzik magukat, s az iskolai feszültségekből kiszakadva tanulhatnak, játszhatnak, fejlődhetnek, gyelhetnek egymásra, közösséget alkotva, érdemi időt eltöltve együtt. Időnként olyan vendégekkel, mint mi.