Az emberi jogok, te és én meg a norvég

A 14 hónapos projekt alatt két tábort tartottunk. Mindkettő után elmondtam, hogy nem csinálok több tábort. Ezt elmondtam már amúgy 2014 nyarán is. És el fogom mondani 2016 nyarán is.

Táborvezetőnek lenni azt jelenti, hogy kimaradsz minden jóból, felelős vagy minden rosszért, a te ellenséged lesz a Balaton, a Duna, minden mozgó jármű, és minden aggódó szülő, ha nem veszed fel időben a telefonod. Táborvezetőnek lenni azt jelenti: Júda, Júda, hol van Júda, mikor megyünk le a Balatonra, Júda, mit csináljunk most, Júda, mikor lesz ez és az, Júda, ez a kaja nem jó, Júda, odaadod a telefonod, Júda, lesz ma is diszkó...Júda, Júda, Júda. A táborok végére mindenki tudta a nevem.

A projekt első tábora 2015 nyarán volt, június végén. Négy nap a kipróbált balatonakali táborhelyünkön, az egykori ifjúsági táborban. A tervek szerint minden első körös tanodából 8 tanodást, 12-16 összpontost és emberi jogi barát iskolást (aki nem tudja, mit jelentenek ezek a szavak, az látogasson el a honlapunkra, mert most nehéz lenne frappánsan beleillesztenem a kétszer négy oldalt a szövegbe) valamint 10-12 képzőt utaztattunk volna a MÁV 90%-os segítségének köszönhetően, az otthontól Budapesten át Balatonig. A tervekhez képest végül 56 tanodással, 16 összpontossal és ejbissel és 12 képzővel abszolváltuk a MÁV 0%-os segítségével az otthontól a Balatont. (Most szintén nem fejteném ki, mennyi gyomorgörccsel és elfojtott káromkodással éltem meg a MÁV máig meg nem érkezett, és a tábor előtti napig váratott elutasítását, aminek hála elképesztő mennyiségű pénzt költöttünk az utaztatásra, de hát van ilyen, volt már rosszabb is.)

A lényeg a lényeg, hogy egyszer csak megjelentek a gyerekek a táborhelyen, és azért az elég elképesztő érzés, amikor állsz az állomáson, és egyszer csak 70 diák ömlik le a vonatról, hogy a kis szekereiket, táskáikat vonszolva megörüljenek neked. Ekkor még nagyon menő érzés táborvezetőnek lenni.

OK, megjöttek. Ugrás a következő napirendi pontra, az ismerkedésre. Hogyan ismertetsz meg ennyi ismeretlen gyereket egymással úgy, hogy mindenki jól érezze magát? Először is beosztod őket a faházakba, ügyesen manőverezve az ismerősökkel és ismeretlenekkel, kicsikkel és nagyokkal. A kívánt állapot: a faház egyik szobájában 5 kicsi, a másik szobájában 3 nagy, a faházra jutó képzők száma pedig kettő. A kicsik szót fogadnak a nagyoknak, a nagyok meg szót fogadnak a képzőknek, a képzők meg szót fogadnak a táborvezetőnek. Naná, hogy nincs hierarchia. Egy tábor mindig demokratikus. Nem is kell szót fogadni, hisz mindenki belső motivációval érkezett, és senki sem azért jött, hogy végre szétbulizza magát a Balaton-parton, ahol még soha életében nem járt, mert még időnként a faluját sem hagyta el. Persze, hogy nem. És ezt mi, felnőttek, mindannyian tudtuk.

Az ismerkedős játékok egy részét már játszottuk a képzéseken is, de ekkora létszámban külön varázsa van a névtanulósoknak és a fúj, fúj, fúj a szélnek (ha gondoljátok, szintén a honlapon fent van a kézikönyv is, amiben magyarázatot találtok ezekre) és a bizalomjátékoknak is. Mivel pedig az idő pocsék volt, így a Balatont Oláh Gergővel pótoltuk. Azt megint csak látni kéne, ahogy Gergő játszik, táncol és énekel a gyerekekkel! Jó képző lenne belőle is. Olyan hatással van a srácokra, amit nehéz lenne pótolni. Ő megvalósította azt, amiről a gyerekek álmodnak, és úgy tette ezt, hogy közben megmaradt igazi embernek. Neki könnyebben elhitték a tanodások is, hogy van értelme kiállni az álmaidért, és tenni értük.

Az első estén nincs alvás. Ha azt hiszed, hogy van, akkor tévedsz. Amikor már egészen biztos vagy benne, hogy van, akkor tévedsz igazán. Egyszerűen nincs.

A második nap a rácsodálkozás napja. Nulla óra alvással mennyi ideig lehet talpon lenni? Ha 10-16 év között vagy, akkor a válasz 24 óra, ha gimis vagy, akkor 12, ha képző, akkor már mindened fáj estére. De hol van még az este!

Persze, oké, fárasztó az egész, de utólag úgyis mindegy. Utólag az marad meg, hogy nézed Krisztofert, ahogy a gatyáját áztatja a Balatonba, és te szólsz neki, hogy Krisztofer elázik a gatyád, lila a szád, ülj ki a napra, majd öt perc múlva látod, hogy Krisztofer megbabonázva játszik ismét a hullámokkal, ismét vizesedő gatyával, de ezúttal - tekintettel rád - levéve a felső gatyáját, az alsó gatyáját adva át a 18 fokos víznek. Figyeled Krisztofert, tudod, hogy meg fog fázni, de látod, hogy ez neki most fontos, és egy kicsit hagyod. Pont annyi időre, míg szólsz Csabinak, hogy jöjjön ki a vízből, mert elázik a gatyája...

Második nap jöttek az élő könyvtárasok is. Sokan kérdezik tőlünk, hogy miért beszélünk a felsősöknek az LMBTI emberekről meg a felnőttes dolgokról. Mintha a 10 éves gyerekek még nem értenék, milyen is az, amikor szerelmes az ember vagy amikor egy fiú nem annyira "fiús", egy lány meg nem annyira "lányos"; mintha ők nem tudnák értelmezni ezeket a misztikus témákat.

Pedig tudják! Jött transz lány, leszbikus lány, volt-drogos, alkoholista, feminista, hajléktalan, és a gyerekek nem nagyon jöttek zavarba. Ha jó az élő könyv, akkor nagyon sokat tud segíteni a tabuk feloldásában, nyitottabbá teheti a gyerekeket, és embert csempészhet az előítéletes képek helyébe. Amikor éppen nem Csabit vagy Krisztofert áztattam, akkor büszkén figyeltem, mennyire jól működik ez az egész, speciálisan ránk szabott, Balaton parti élő könyvtár.

Vendégünk volt még az UCCU is, akik többféle órát is tartottak a gyerekeknek, kisebb-nagyob sikerrel. A kisebb siker leginkább annak köszönhető, hogy túl közel volt a Balaton, a nagyobb pedig annak, hogy addigra a menekültválság már elért a köztudatba, és gyűltek a kérdések, feltételezések, és nagyon hasznosnak bizonyult a jelenlevő afgán születésű és azóta magyar állampolgár, UCCU-aktivista Darius életének története.

Nem nagyon kíméltük a gyerekeket, de feltett és rejtett szándékunk volt, hogy a második estét mindenki végigalussza. Vagyis mi is. Szóval csak egy kicsi diszkó lehet, aztán meg most már aludjatok, mert holnap nem tudtok majd készülni az előadásra, se menni a Balatonra, és amúgy is megígértétek tegnap éjjel, hogy ma jófejek lesztek...stb. Persze, hogy aludt mindenki. Persze.

A harmadik nap a csoportosztás napja. Mindenki megtalálja a magának való csoportot, és elkezdődik a készülődés. Vannak a színészek, akik a színházas képzőkkel együtt megalkotják az előadást; vannak a kreatívok, akik hátteret és mindenféle eszközöket biztosítanak az előadáshoz; vannak a dokusok, akik forgatnak, fotóznak, írnak; vannak az aktivisták, akik kitalálják, hogy hogyan is legyen az előadás láthatósága biztosított a Balatonakali-strandon; és vannak a papírszínházasok, akik 12 lapon megrajzolnak és elmesélnek egy történetet a gyűlölet nélküli világ témájában.

Mindezt kétszer másfél órában délelőtt, egy főpróbával délután, és egy négyórási előadással a strandon. Szinte lehetetlen? Aki nem hiszi, járjon utána! Még nézőink is voltak, és a papírszínház pedig olyan jól sikerült, hogy profi kiadó mondta, hogy ki lehetne adni. Ez itt a dicsekvés helye.

A harmadik nap estéje már kicsit szomorú volt. Persze, még hátra volt a negyedik napi budapesti program, de akkor is tudták, hogy vége. Egyébként legjobban a gimiseket viselte meg. Táborvezetőként a képzőket is mindig irigyeltem, hogy van idejük közel kerülni a gyerekekhez, de látni, ahogy a lakli gimisek egyre jobban kötődnek a kicsikhez, akik lógnak rajtuk naphosszat, és imádják őket, ők meg vissza, oda és vissza, na, az jó, nagyon jó.

Utolsó este mindig írunk leveleket. Amnesty-hagyomány. Annak írunk, akinek csak akarunk, egymásnak, és semmi sem kötelező. Először csak a nagyok írnak mindig, utána elkezdenek szivárogni a kisebbek. Nézik, hogy mit írunk, látják, hogy ők is kapni fognak, és persze ettől ők is írnak, és ha már a nagyobb kisebbek írnak, akkor a kisebb kisebbek is leülnek, fogják a színes tollakat, és mosolyogva írnak-rajzolnak, hogy ők se maradjanak ki. Ilyenkor azért eszembe jut, hogy a felnőttekből ez a levélírósdi miért veszett ki annyira, de aztán én is megírom inkább az enyémeket, nehogy kimaradjak valamiből.

Idén nyáron a negyedik napra esett a Norvégminta Fesztivál, amire beneveztük a kis csapatot. Nem semmi átmetrózni és átgyalogolni a várost 56 kicsivel, akik közül többen még nem is voltak Budapesten, nem hogy a négyes metrón, de sikerült elérnünk a Dürert időben, és kiderült, hogy nagyon is megérte. Amolyan összcivil nappali érzékenyítés volt a fesztivál, és a gyerekek maguktól mentek egyik sátorból a másikba, készítették a tejes doboz pénztárcát, próbálták ki a kerekes játékokat, beszélgettek újabb élő könyvekkel, és ismerkedtek mindenkivel. Az előadás pedig nagyon jól sikerült. Ha a vendégek számában mérnénk ezt a nagyon jólt, akkor enyhe túlzásnak is mondhatnánk, de mi a gyerekek örömének és büszkeségének mértékében mérjük, és azt alaposan nyomon lehet követni a tábori videókban is.

Aztán persze mindenki haza, apránként véve a búcsút. A keménymaggal letáboroztunk a Keleti aluljárójában. Akkor szakadt át bennem minden táborvezetői gát, és adtam át magam a maradék időnek és gyereknek. Igen, most már velem is foglalkozzatok!!!

A meszesi csapatért Ági jött fel, Roland nagymamája. Addig én vigyáztam rájuk, és a visszavonatig pedig együtt üdítőztünk a pályaudvar környékén. Egy nagymama feljön Pécsről Pestre, hogy aztán vihesse is vissza a gyerekeket. Aki érti ezt, az szerintem már érzi azt is, hogy ez az egész nem volt semmi! Nagyon nem volt semmi!

Zárszóként még egy dolog. A tábori dal. Amit nem mi kértünk, hanem egyszer csak elém állt a nagykörűi Norbi és a tiszaszigeti Gergő, hogy ők írtak egy tábori dalt együtt - két nap ismeretség után-, és szeretnék nekem megmutatni. Megmutatták, és utána még az egész harmadik nap csiszolgatták, nyújtották, pontosították, hogy a strandon, az előadásra már profi legyen. Azt hiszem nem tudom kihagyni a "majd megzabáltam őket" giccses és túlzásnak tűnő szólást, úgyhogy igen.

"Mert a tábor gondoskodik rólad, te is érezd jól magad, de azt tudnod kell, hogy vannak szabályok, így hát figyelj a másikra, és ne vágj a szavába, örülj, hogy ott van veled, és énekeljetek, a tábor van veletek, így hát örvendezzetek!"