Bemehetek?

Kérdezte a nő félig kiabálva a kapu résein átlesve. A másik alig hallotta, olyan magas volt a fal, ami körülvette. A nő elbátortalanodva azért még egyszer megpróbálta, ez alkalommal, mintha kicsit hangosabb lett volna. Azt kérdeztem, bemehetek-e? A kérdés vége kissé megbicsaklott. A másik erre már felkapta a fejét. Eldobta amit éppen csinált, nyakát vállai közé húzva nézett körbe, fülét befogta. Mi történt, kérdezte, de inkább csak magától. Egy-két lépést tett föl s alá, fejét leszegte, szemével mereven maga elé meredt. Magában mormogott valamit, fejét vakarta, koszos kezeit tördelte. A nő, mindezt a kerítés résén át láthatta. Kezdte unni. Kezdett forgolódni, van ennek értelme egyáltalán -gondolta. Aztán újra benézett. A férfi sehol. Eltűnt. Nem látta többé. De a nő csak meredt maga elé, nézett be az apró résen, hegyezte szemét, forgatta jobbra meg barra, amíg az anyag engedte, hogy forduljon. Aztán minden elsötétült, némi zörgés hallatszott. Még mindig bámult, be a résen. A másik szeme nézett vissza hirtelen. Kereken és riadtan. Mit akar, kérdezte a nőt ingerülten. Én csak, gondoltam, bemennék, ha megengedi. Jó, de minek. Mert hát kissé egyedül érzem magam így kizárva, ha érti. Nem értem. Eddig is odakint volt. Igen, ez igaz, de én mégis bemennék. Egyedül, olyan félelmetes, nem gondolja? A másik elgondolkozott ezen, hosszú másodperceket töltött elméjébe fordulva, ezen mérgelődve, majd végül megszólalt: igen talán igaz. De az is igaz; honnan tudhatnám, hogy nem akar bántani, ha egyszer beengedem. Nem tudhatja, nem tudom sehogy bizonyítani ezt ezen a kicsiny résen, az íriszébe és tágra nyílt pupillájába bámulva. El kell nekem hinnie. Gondolja, képes erre? Mi van ha én megyek ki? Jó, de attól csak mindketten idekint leszünk s nem pedig odabent. Kint mindketten védtelenek leszünk, minden ártalmas gondolat és szándék céltáblája. Ezért van maga odabent a falak mögött, én pedig idekint bebocsátásért könyörögve. A másik megint mélyen gondolataiba merült. Ő időtlennek érezte. A nő is ezeket a másodperceket. Aztán ahogy eltelt az utolsó, a férfi szeme eltűnt a résből. Egy ideig nesz se hallatszott. A nő majdhogynem megfordult és távozott. Aztán kattant a zár. Hét lakat, legalább. A kapu, pedig kinyílt résnyire. A másik keze nyúlt ki rajta, várta hogy a nő magát odaadja. A nő egy pillantásra meghátrált, mert arra nem gondolt, mi van ha odabent is, épp ahogy idekint, fájdalom érheti. A pillanat elmúlt gyorsan, megrázta magát, kezét a kézbe helyezte, s valahogy becsúszott a sűkös kapu-résen.

Attól fogva együtt éltek a falak mögött. Elzárva. Összezárva. Amíg egymás agyára mentek. Habár a nő még halványan emlékezett, mi volt a falak túlsó oldalán, ám ahhoz, hogy elvágyjon már túl kényelmes lett idebent. Söpört inkább a fal körül tovább, tisztogatta, javítgatta amíg lehetett. Mert aztán egy napon a másik egyszer csak fogta magát és kiment. S nőt bent, kaput nyitva felejtett