Bursa, te csodás

Hát ki ne akarná osztálykirándulásra vinni ezeket az angyali ötödikeseket? Hát ki ne akarná?!?! HÁT KI?!

Nos, pár hete a főnököm elém állt, és megkérdezte, hogy nem kívánok-e ellátogatni Bursába a kölykedvényekkel. Semmi nyomás, de ő már megpendítette nekik, hogy lehet, hogy én is megyek, és azóta állati boldogok meg izgatottak, és rém csalódottak lennének, ha mégsem mennék... szóval, van kedvem hozzá?
Hát így esett, hogy múlt héten meglátogattam a festői Bursát egy falkányi sikítozó-visongó kislánnyal, továbbá három megcsömörlött kollégával.

Annyira pihentető volt, hogy egy csomó hajam kihullott nap végére.

Áltudományos Nemérdekességek

Bursa (másik neve Brusa) az ország negyedik legnagyobb városa, valamivel több, mint 3 millió lakója van. Anno ez volt az Oszmán Birodalom fővárosa is (asszem az első), és itt futott a Selyemút is, ami a várost kiemelt fontosságúvá tette.
Ami izgi, az a síparadicsom, a gesztenyéből készült édességek és az iszkender kebab. Meg hogy Nikaia városa közel van, ott egyesítették a négy bibliát. Állati szép mecsetek meg régi városfalak vannak itt, de a hely szépségét semmi sem ragadja meg annyira, mint ez a kifinomult, letisztult török rapmuzsika. Közkívánatra előadom bármikor.

Ami nem izgi, az az, hogy ez a város a török autógyártás központja, meg hogy van egy rahedli élelmiszer- meg textilgyára is.

Minden kezdet nehéz

Talán már említettem, hogy a festői Balikesir minden nagyvárostól mértani pontossággal 2-3 órás útra helyezkedik el, hogy tenné bele a rézfaszú bagoly; Bursa például kétórás út innen. Ebből kifolyólag, valamint a kölykök jóllakottságának égisze alatt a találkozót reggel 7-re tűzték ki, és egy közös reggelivel indítottunk.

Na, a reggelivel nem viccelnek a törökök. Jó, mással se nagyon, mert a humorérzékük még nem fejlődött ki teljesen, na mindegy. A reggeli, mint olyan, szentséges és sérthetetlenséges. Úgy képzelem, hogy a tradíció egy jótét lélek Alitól jöhet, aki éjjel álmot látott, miszerint másnap délelőtt vége lesz a világnak. Ali korán kelt, és elhatározta, hogy még utoljára bezabál, mint a ((diszn)) helál csirke, úgyhogy kipattintotta az asztalra a kamra teljes tartalmát (olajbogyót, lekvárt, felvágottat, tojást, zöldséget, török teát, kenyeret, szomszédnénit) és betolta a' arcába az egészet.

E szép tradíciót a törökök a mai napig híven követik, és olyan gazdagon terítenek a reggelihez, mintha nem lenne holnap. Carpe Diem madafaka!

A férjem cocokázott be az iskolába, mert ilyen kora reggel még nem járnak a buszok (:'D), úgyhogy ottfogták őt is reggelizni. Épp nekiülnénk, az álmosságtól a mellettem ülő teáját kavargattam kb. és a fülemet vajaztam meg, amikor is rámtelepedett egy anyuka, hogy most akkor beszélgessünk a lánya szakmai előmeneteléről. Egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy leintem egy székkel. Sokat mondom, hogy nincs türelmem a kis szörnyetegekhez, de a szülőkhöz még annyi cérnám sincs. Hogy is gondolhatja, hogy reggel 7-kor, miközben a reggelimet eszikézem, kapható vagyok egy kis szakmai csevejre? Nyilván a pofámra volt írva.

Reggeli után felvettem az utolsó kenetet, teleaggattam magam feszületekkel és fokhagymával és felkászmálódtunk a buszra. A tanárság egyik nagy előnye hogy előre ültettek és volt egy egészen hatalmas ablakom nézelődni.

A kirándulás

A tudományos múzeumban indítottunk, ahol mindenféle természettudománnyal kapcsolatos cucc meg izé meg bizé volt kiállítva, lehetett őket próbálgatni meg fogdosni. Izgi volt, de mégsem annyira, mint 40 viháncoló kislányt összefogdosni, akik számára minden izgalmasabb, mint követni az útitervet meg a határidőket. Még ugyanúgy a múzeumban beültünk a planetáriumba megnézni egy animációs filmet az űrutazásról, ami biztosan izgalmas volt, de én végigaludtam az egészet, ahogyan a többi tanárnő is, így sosem fogom megtudni, hogy mi lehetett a történet magva. De Atatürk tuti benne volt.

A múzeumból egyenesen az állatkertbe mentünk, azt vártam a legjobban, de nagy csalódás volt; bár kezdem azt hinni, hogy a budapesti állatkerthez képest a világ összes állatkertje láma, avagy puttó.
Beléptünk, és előbukkant a Random Hajléktalannak Tűnő Faszi, aki egy falhoz állította a kis nyavalyásokat és lelőlefényképezte őket, majd közölte, hogy átszámolva potom 1000 HUF-ért megvehetik a képet. Hát a pofám szakadt le, hogy van képük ennyit elkérni kiskölyköktől, akik kb. az összeg triplájával rendelkeznek az egész kirándulás idejére... A kollégám rávett, hogy ne öljem meg a R.H.T.F-t, mert nem éri meg.

Az idő csodálatos volt, de maga az állatkert hervasztó egy hely; az állatkák ki vannak toszva a Jóisten ege alá, némi fű meg kavics, aztán csá, végülis mindannyian Allah kezében vagyunk, ha túl akarnak élni egy számukra idegen növényi (kavicsi) környezetben, hát majd túlélnek. Egészen megkönnyebbültem, amikor továbbmentünk a következő helyszínre.

Ami BAZMEG, plázázás volt. Pofám leszakadt. Mi a répának kell 10-11 éves lányokat plázázni vinni, kérdem én. Ráadásul a bursai Anatolium bevásárlóközpont akkora, mint Brazília, úgyhogy azon is aggódhattam, hogy hányan tűnnek majd el örökre.
Az aggodalom betaszított a legközelebbi kerthelyiséges kávézóba, ahol bánattól súlytottan rágyújtottam (VÉGRE) és lehangoltan tejeskávét rendeltem, amit a legmélyebb depresszióban burutykáltam befelé az elkövetkezendő félórában, lábamat vígasztalan mozdulattal az asztalra fektettem és szomorúan relaxáltam. A szívverésem és a vérnyomásom visszatért a normális ritmusba, és megnyugtattam magam, hogy mindannyian Allah kezében vagyunk, és ha a kiskölykök végzete az, hogy ma hazaérjenek Balikesirbe, akkor majd úgyis előkerülnek.

A hazaúton a tanárnők hullakészek voltak már, tikkelő szemek, hamuszürke bőr, tisztára mintha Walking deadet néztem volna. De bezzeg a zsebszörnyek! Ahelyett, hogy aluszkáltak volna, mint a rendes kisgyerekek, mászkáltak a buszon, zajongtak, sikítoztak, énekeltek, vígan voltak.
Én nem tudom a szülők ezt hogy az istenbe bírják. Szerintem drogokkal.

Nem is volt baj, hogy ennyire elfáradtam, ez a nap végülis a kis nyavalyásokról kellett, hogy szóljon, akik láthatóan nagyon jól érezték magukat.

Még valami, amiben nem hasonlítanak az európai gyerekekre (túl a zajszinten és a rosszaságon): sokkal ragaszkodóbbak. Folyton jönnek, ölelgetnek, átkarolnak, kérdezgetnek. Olyan bizalom és közvetlenség van bennük a tanáraik iránt, amit én még nem tapasztaltam egyik országban sem. Néha nagyon kis édesek tudnak lenni, komolyan.
A kislány a képen arra költötte a kapott zsebpénzét, hogy az apukájának könyvet vegyen, aminek díszcsomagolást is csináltatott... amit aztán felbontott, hogy megmutassa nekem, mit is vett...

Mondanom sem kell, hogy hazaérve nem voltak problémáim az alvással. Legalábbis ezt állítják azok, akik nem aludták át a soron következő két napot.