Dohányozni jó! Vagy mégsem?

A dohányzásról pofonegyszerű leszokni. Én magam is legalább százszor megtettem.

Mark Twain 

A reggeli kávé mellé elszívtam egy szálat, néztem, ahogy ég, és kicsit elkezdtem aggódni: lehet, hogy többé nem találkozom régi barátommal és hű társammal? Aki mindig mellettem volt a bajban, aki annyiszor megnyugtatott, ha ideges voltam? Na jó, ez már túlzás, inkább elindulok. Viszonylag időben odaértem, megtaláltam az épületet is, szóval volt még egy jó negyed órám a kezdésig, remek alkalom egy cigire. Na de most itt gyújtsak rá? Itt, a bejárat előtt? Ez nagyon ciki, inkább odébb megyek. Elfordultam az egyik kis utcába, elővettem egy szálat, majd miután már másodszor pakoltam ki a táskám összes kis bugyrát, egy nagy sóhajtás kíséretében fogadtam el a tényt: nincs tüzem. Körbenéztem, láttam, hogy ott áll egy bácsi, éppen veszi elő a cigis dobozt. Odamentem hozzá, kedvesen tüzet kértem. Rendkívül mogorva volt, de azért adott. Na szép - gondoltam - jól megmérgezi az én lastminute rituálémat. Nem baj, azért a lehető legbékésebben elszívtam, és igyekeztem nem belegondolni, hogy talán ez volt az utolsó. Beugrottam a boltba még egy üveg vízért, majd mély levegő, gyerünk, hajrá: beléptem az épületbe. Kis útbaigazítást követően felértem az emeletre, benyitottam az ajtón, és lám-lám: az öngyújtós bácsi épp tölti ki a regisztrációját. Felismervén a tényt, miszerint elsősorban én voltan az, aki megzavarta az ő utolsó cigizését, majdnem elnézést kértem tőle, de gondoltam ez most nem az a helyzet.

Beültünk a terembe és elkezdődött az egész. Szerencsére óránként le lehetett menni dohányozni, így nem kezdett el egy láb sem remegni. Az egész napos szemináriumot követően elindultam haza és azt éreztem, hogy ez egy remek program volt, igazán sokat tanultam, de most komolyan: ettől fogok leszokni? Kizárt dolog. Rendben, most még nem jön a "rá kéne gyújtani"-érzés, mégiscsak most lett vége az előadásnak, talán kitolódott egy kicsit. Hazaértem: semmi. Este: semmi. Hát ez nem igaz. Eltelt a hétvége, és egy cseppet sem éreztem, hogy rá kellene gyújtanom. Na, jól van, majd hétfőn! Óránként jártunk ki cigizni, hogy egy kicsit megtisztítsuk az agyunkat a munkától, majd akkor jól meg fogom kívánni. Semmi! Már komolyan kezdett irritálni, hogy ez most miért van így, jöjjön már a "cigizniakarok", mert a várakozás nem az erősségem. Meg is kértem az egyik kolléganőmet, menjünk már ki, szívjon el egy szálat mellettem, essünk már túl ezen az egészen. Kiértünk, rágyújtott és a legnagyobb megdöbbenésemre a dohányfüstön kívül nem csapott meg semmi. Semmiféle vágy, vagy ilyesmi. Akkor éreztem először azt a felemelő érzést, hogy SZABADSÁG. Olyan boldog voltam, hogy ezt el sem tudom mondani. Szó szerint megkönnyebbültem. Az első egy hétben - lévén, hogy munka közben ugyanúgy kimentem a dohányosokkal - olyan érzésem volt, mintha most is dohányoznék, csak egyszerűen nem gyújtok rá. Később aztán olyan lett, mintha sosem dohányoztam volna. Mindennek már lassan három éve, és azóta is gyakran eszembe jut, mennyire rendkívül felemelő érzés szabadnak lenni és mennyivel jobban szeretek nem cigizni, mint igen.