Dohányozni jó! Vagy mégsem?

"Valahányszor a dohányzás elleni keresztes háború jeleibe ütköztem, muszáj volt rágyújtanom, pedig már majdnem leszoktam, magamtól" 

Vavyan Fable 

Annyira szerettem cigizni, hogy az valami elképesztő. Reggel felkelek, cigi. Reggeli kávé: cigi. Bulizás: cigi. Munka: cigiszünet. Étkezés után, naná, hogy cigi. Főleg ez utóbbi volt elkerülhetetlen, úgy éreztem, hogy gyakorlatilag a dohányzás, mint olyan, a testem emésztési folyamatának kihagyhatatlan részévé vált. Persze voltak páran, akik azt mondták, hogy hagyjam abba, mert káros is meg nem is áll jól. De mivel száz százalékig meg voltam róla győződve, hogy képtelen lennék abbahagyni, inkább rágyújtottam és élveztem a gomolygó füst lassú áramlását a légzőszervrendszeremben. Aztán ezer forint lett egy doboz és ez a dolog egy kissé bosszantani kezdett. Nem, mintha a kilenchúsz olyan nagyon kedvező ár lenne érte, de azért az ezer az mégis ezer. Elkezdett kicsit zavarni, hogy dohányzom, no persze nem annyira, hogy leszokjak. De egyszer csak felismerni véltem olyan helyzeteket, amikor idegesített az, hogy függő vagyok. Például amikor tél van, ülök az irodának nevezett szaunában, kint viszont a fagyhalál kerülgeti még a villanyoszlopokat is, és a három perces dohányzási rituálémhoz négy és félperces előkészület szükségeltetik. Ez körülbelül ugyanaz, mint a múltkor: rendelek egy könyvet az internetről, kilencszázkilencven forint. Postaköltség: ezerötszáz. Kész röhej.

Na de visszakanyarodva, egyre gyakrabban jöttek az apróbb frusztráló pillanatok, majd egy szép nyári hétvégén végleg betelt a pohár. A szüleim tőlem nagyon távol laktak és olyan ritkán tudtam őket meglátogatni, hogy kivételes alkalmak közé kellett sorolni, ha az ünnepeken kívül eljutottam hozzájuk. A méltán nem híres tömegközlekedésnek hála az oda út egy jó fél nap, a visszaút szintén, tehát ha szombat reggel elindulok, és vasárnap délután visszajövök, akkor talán egy fokkal jobban jövök ki, mint az interneten vásárolt könyvvel és annak postaköltségével. Elindultam: metró, vonat, utazás, utazás, utazás: órák óta cigi nélkül. És úgy Révfülöp magasságában döbbentem rá az elszomorító és visszafordíthatatlan tényre, hogy a nagy rohanásban mit felejtettem el? Cigit venni. Ah. Nem baj. Majd ha leszállok, veszek. No de megérkeztem a csodás Káli-medence egyik vasútállomására, ahol Anyukám nagy örömmel fogadott, majd a kérdésemre, mely szerint merre van itt egy dohánybolt, kedvesen kiröhögött: "itt? Szombaton? Különben is, siessünk, Apád már kész a kajával." Jó, gondoltam van még egy pár szál, majdcsak kihúzom valahogy. Hát nem húztam ki. Az egész délután azzal telt el, hogy faluról falura jártunk, dohányboltot keresve, majd mikor nagy nehezen találtunk és sötétedéskor hazaértünk, hirtelen ráeszméltem, hogy ebből a kevés időből, amit ebben a nyugalomban tölthetek, képes vagyok egy jó nagy szeletet a dohányzás iránti függőségemre áldozni. Akkor döntöttem úgy, hogy ebből elég. A nővérem részt vett egy leszoktató programon, nekem is ajánlgatta, de annyira nem győzött meg, hogy képesek voltak őt leszoktatni, hogy eleve elvetettem ezt a lehetőséget. Ő ugyanis egy erősen átmulatott és dohányzott hétvége után, képes volt napokig nem pöfékelni. A világ talányaként tekintettem a gondolatra, miképpen ha valaki kibírja napokig, akkor utána minek gyújt rá? Én képtelen voltam erre. Ha épp selyemsálba csavart torokkal és kipirosodott orral feküdtem lázasan a dunyha alatt, annyi erőt mindig képes voltam magamba szívni, hogy - ha csak nap végén is - legalább egy-két szálat elfüstöljek. A telefonszám tehát adott volt, jelentkeztem és így egy kedves női telefonhang által kitűzték az én "Nagy Napom" dátumát.