Egészséges életmód

Egyszer hetvenkét kilósra hizlaltam magam, tulajdonképpen fogalmam sincs, hogyan. Illetőleg, mikor a tény a mérleg kijelzőjén könyörtelenül arcon csapott, akkor még nem tudtam, hogy miként jutottam el idáig. Emlékszem az érzésre, mikor ez az egész helyzet tudatosult bennem. Biztosan láttam már azt a számot korábban is, de talán csak bambultam az eredményen, vagy hunyorogva, félszemmel néztem csak oda, hiszen homályosan minden mutató inkább balra dől, mint jobbra. De akkor valahogy nem jutott eszembe a trükkök használata és elfelejtettem nem felfogni a puszta valóságot. Na már most ott álltam, néztem ezt a borzalmas számot és rájöttem, hogy ha már ilyen béna voltam, és szembesítettem magam azzal, amivel nem kellett volna, talán el kéne azon gondolkodni, hogy hogyan tovább. Persze utólag már bánom az összes struccpolitikai baklövésemet, de ennyi idő távlatából könnyű így beszélni. Mázlimra a szüleim pár hónappal azelőtt kezdték el a paleolit étrend életvitel szerű alkalmazását, és mást sem hallgattam, mint hogy szalonnát esznek kolbásszal és, hogy ennél klasszabb étrenddel ők még nem találkoztak. Jó, gondoltam puding próbája az evés (puding...), egye fene, eleve jobb, ha nem egyedül szenvedek. Ezeknek a csoportos elhatározásoknak talán az az értelme, hogy az ember úgy érzi, néha más nem eszi meg azt, amit neki nem szabad. Jött a tojás, a sonka és társai, kenyér semmi, gondoltam magamban, ez nem is olyan nehéz. Persze, könnyű, ha az ember apja minden nap elé rakja a jobbnál jobb fogásokat, nekem pedig semmi más feladatom nem volt, mint azokból jóízűen lakmározni és ügyelni arra, hogy minél precízebb és kifinomultabb pozitív véleményt fogalmazzak meg az elfogyasztott ételekről. A súlyom csökkenni kezdett, pár hónap alatt viszonylag normális kinézettel rendelkeztem, a korábbiakhoz képest legalább is mindenképp. Az, hogy mennyire volt nehéz leszokni a kenyérről, egy külön téma lehetne, a lényeg, hogy a célomat sikerült majdnem elérnem. Mikor a saját elvárásaimnak megfelelően kezdtem látni a formát a zsírpárnák mögött, úgy gondoltam, na most már egy kis bűnözés is belefér. Végzetes hiba! Ez olyan, mint mikor valaki leteszi a cigit, hónapokig nem gyújt rá, úgy érzi, hogy leszokott, majd elfogad egy szálat, hiszen megteheti, mivel ő már abbahagyta a dohányzást. Jelentem: a francokat! Először heti egyszer egy kis csücsök kenyérke (először kvázi magunk előtt is titokban) majd a "heti egy", "egy-kettő"-re módosul. Később az ember annak örül, hogy még mindig kevesebb egy héten a kilengés, mint az eredeti fogadalma. Bezzeg ilyenkor előrántjuk a sokat emlegetett pozitív gondolkodást, legitimálva ezzel saját tévedéseinket, így esténként nyugodt szívvel dőlünk hátra egy lekváros bukta társaságában. A második felhízásom már utólag is behatárolhatóan precízebben, lépésről lépésre ment. "Mintha ez a kis párnácska tegnap még nem lett volna ott." Áh, ugyan. Legyintek egyet, hiszen megváltásként jut eszembe az előző esti babfőzelék, mely kétség kívül az egyetlen bűnöse a kialakult helyzetemnek, így megnyugodhatok: ma egy jó cézár saláta, holnapra hűlt helye. De ahelyett, hogy eme hipotézist ellenőrizném, inkább gondosan elfelejtem a sztorit, és máris kezdődik a fejem lassú, de ugyanakkor magabiztos homokba dugása. Szerencsére legalább valamennyi tanulság ragadt rám az első hetvenkét kilóból, így most nem értem el ezt a szintet, csak a hatvanhetet. Kezdődhet az újabb tréning, bár a körülmények most kissé megváltoztak, de igyekszem most nem kicsapongni a cél előtt. Ha igen, majd veszek valami jó drága sampont, hogy kimossam a homokot a hajamból.