Egy szerelemittas emlék

Hegyvidéken nőtt fel. Igazi vidéki típus volt, amolyan ízig-vérig falusi, a szó kicsit sem pejoratív értelmében. Nem érdekelte a nagyváros zaja, nem vonzotta a fény és a csillogás. Néha, amikor nem bírt magával, rászóltak, és visszaterelték egy szabályos élet keretei közé, de azon belül is mindig ki tudott bontakozni. A szerpentineket nézve együtt sóhajtott a természettel, szerette, ha fúj a szél, élvezte a napsütést, de még az esőcseppek is boldogan táncoltak rajta. A pillanatnak élt. Titkon mindig is ilyen társra vágytam. Valakire, aki kimondja azt, amit gondol, és nem palástolja az érzelmeit. Nem is tudná, hiszen mindig az ösztönei vezérlik. Olyan valakit, aki annyira tisztában van saját magával és a sorsával, hogy arról példát lehetne venni.

Romantikus képzelgéseim valóra váltak, hiszen randit kért tőlem! Tőlem! Ő! Annyira izgatott voltam, hiszen nem akartam neki csalódást okozni. Tettem-vettem, de nem hagyott alább az idegeskedésem. Mit vegyek fel? Mit mondjak majd neki? Hogyan viselkedjek? Mégis csak vele találkozom, vele, aki olyan kitartóan élte az életét, és olyan gyönyörűen célba ért, hogy annak a csodájára járnak! Ráadásul elég csinos kis tőkét is a magáénak tudhatott! Nem csoda, hiszen már a felmenői is nemesi körökben mozogtak. Hát ki vagyok én hozzá képest? Egy a sokból, egy a végtelenből...

A péntek estét fixáltuk le, ekkor már túl voltunk a szürke hétköznapokon, az ember ilyenkor már érzi a hétvége előszelét, buzog a tettvágy, és kalandra éhezik. Nem csíptem ki nagyon magam, próbáltam a természetességet előtérbe helyezni, úgy hiszem, nem kell se smink, se semmiféle női praktika ahhoz, hogy megszerezzem. Nem is rajtam múlik igazából. Vagy kialakul a kémia, vagy nem.

Amikor megpillantottam, még a lélegzetem is elakadt. Mintha valami álomból lépett volna ki, kerestem is gyorsan valami kevésbé délibábos dolgot, hogy meggyőződjek arról, ez bizony tényleg a valóság. A kezdeti, kislányos hüledezésem alábbhagyott, hiszen vitt magával az az érett érzés, ami olyan erősen áramlott belőle, hogy szinte láttam auraszerű sziluettként lebegni körülötte. Mesélt magáról, a gyerekkoráról, a könnyűnek nem nevezhető életéről. De egy percig sem panaszkodott. Éppen, amikor felnőtté cseperedett, el kellett hagynia a szülőföldjét. Azt a földet, amit azelőtt soha, de soha nem hagyott el. Nagy nyomás alatt volt, mert szerette volna megőrizni a titkait, ám mindent kipréseltek belőle. Majd bezárták egy pincébe, mintha bűnös lenne, és csak évek múltán szabadulhatott ki. Azt mondta, azért történt mindez, hogy egy különleges metamorfózis megvalósuljon, megérjen a személyisége.

Csak néztem az áttetsző szemeibe, és ittam a szavait. Sodort magával az érzés, egy pillanatig meg is akartam vigasztalni, de szerencsére időben rájöttem, azt bizony sértésnek venné. Fényképeket is mutatott magáról. Megállapítottam, ahogy korosodott, úgy vált egyre testesebbé, de mentségére szóljon, igazán jól állt neki.

Nem telt el sok idő, és megízlelhettem a kissé fanyar, ám mégis édes csókját. És az illata! Csak sóhajtva tudom felidézni. Zavarban voltam, de olyan mágikus erővel hatott rám, ami megzabolázta a nyugtalanságomat. Szerettem volna, ha megáll az idő.

Köszönöm szépen, ez a pillanat most nekem tényleg pont jó, maradjunk is ennyiben. De nem tudtam alkut kötni, és bármennyire akartam az ellenkezőjét, az idő csak szaladt, mit szaladt? Repült! Repült, és vele együtt repültem én is. Egy másik világba, egy szebb és boldogabb helyre, ahol mindent átjár a szerelem és a végtelen könnyedség. Ahol nincs szükség szavakra, ahol minden magától értetődő, ahol minden olyan végtelenül lenyűgöző. Szebb lecsengése nem is lehetett volna annak a pénteknek, de eltűnt. Ahogy jött, úgy ment. Hátra sem nézett, üzenetet sem hagyott. Vitte magával a szívemet és a józanságomat.

Így történt, hogy megittam egy üveg - nagyon jó évjáratú és ízletes - bort.