Elvárások, mindig csak az elvárások

A megfelelési kényszer a mai harmincasok keresztje. Ebben biztos vagyok. A környezetünk állandóan elvárásokat támaszt felénk, amit az utánunk jövő korosztály oly csodálatosan tud figyelmen kívül hagyni, mi meg mindig és mindig belegyalogolunk. Megfogadjuk, hogy többé nem tesszük, de megtesszük. Mert ezek vagyunk mi, ez lett belénk nevelve. Vagy nem. Bizonyos értelemben véve rendkívül hálás vagyok, hogy abban családi környezetben nőhettem fel, mint amilyenbe a gólya lepottyantott. Nem jövök semmiféle idilli "együtt futunk lassított felvételben a réten, ragyogó napsütésben, kéz a kézben, Anya, Apa, gyerekek, kutyák, mindenki mosolyog, boldog és tökéletesen néz ki" - képpel, mert nem igaz. A hamis képeknek pedig szerintem semmi értelme, pont azért, mert hamisak. Mi is szoktunk veszekedni, vitatkozni, de hát ez így van rendjén. Mitől jófejek? Talán attól, hogy azt hiszem, nekik tényleg nincsenek elvárásaik felém. Hogy ez miért alakult ki bennük az jó kérdés, meg fogom tőlük kérdezni. Nem várják el, hogy minden nap felhívjam őket, hogy minden történést megosszak velük, hogy elmondjam, ha öröm ér vagy bánat. És mi ennek a következménye? Hogy szinte minden nap felhívom őket, minden történésről tájékoztatom őket és mindig elmondom, ha öröm ér vagy bánat. Azért, mert én igénylem, nem azért mert ők. Persze ugyanakkor biztosan örülnek neki, legalábbis nem hajtottak még el sosem, hogy nem kíváncsiak rám. Azt hiszem, ez a másik, amiért olyan jó a kapcsoltunk, hogy mindamellett, hogy abszolút hagynak élni, tényleg érzem, hogy kíváncsiak rám. Érdekli őket, hogy mi van velem. Nem azért, hogy beleavatkozzanak, hogy megmondják a tutit, hanem pusztán azért, mert a gyerekük vagyok és szeretnek. Elfogadják, hogy én nem az a generáció vagyok, mint ők és azt is, ha más a döntésem, mint nekik. Például, ha nem tudok valamiben dűlőre jutni, gyakran kikérem a véleményüket és nem azért, mert feltételezem, hogy ugyanúgy gondolkodnak, mint én. Mert sok esetben nem gondolkodnak ugyanúgy. Viszont hülye lennék nem kikérni, enyhén szólva több tapasztalattal rendelkeznek az élet számos területén és tudom, hogy ha felteszek nekik egy kérdést, akkor például Anyu leül, belegondol a helyzetembe, a körülményeimbe és ennek megfelelően tesz egy javaslatot, ami adott esetben az ő személyes véleményével nem feltétlenül áll egyetértésben. Szerintem ez nagyon nagy dolog, hogy úgy részesei a mindennapi életemnek, hogy közben nem akarják befolyásolni annak alakulását. Nyilván ezt ennyi idősen mondom, felnőttként. Most azon kezdtem el gondolkodni, hogy tulajdonképpen miért is írtam ezt le. Talán okulás képpen. Magamnak, mindenkinek. Hogy lehet ezt így is csinálni.

Remélem én is ilyen leszek.