És akkor belelépsz a rágógumiba...

...és azt mondod, hogy ez már tényleg nem igaz. Mi a fene jöhet még? Látod magad kívülről, mint egy hollywoodi filmben: feltárod a kezed az égre, eltökélten üvöltesz felfelé a semmibe, a kamera pedig lassan távolodni kezd szenvedő arcodtól: először a tested látszik majd az utca, ahol állsz, a városrész, a város, a megye, az ország, a kontinens, a Föld... az ordításod még az univerzumban is olyannak hat, mint egy süketszobában... és itt lenne vége a filmnek, ha ez egy film lenne. De nem az. Te pedig nem üvöltesz, hanem jól elfojtod magadban, mert a valóságban bizony eszed ágában sincs az utcán óbégatni, mert vagy deviánsnak néznének vagy csak szimplán idiótának. De miért van az, hogy vannak ilyen napok, amikor egyszerűen semmi sem sikerül? Na ez például egy rendkívül értelmetlen kérdés. Minek várunk egy olyasvalamire választ, amire valószínűleg egyszerűen nincs. Ez van. Inkább azt próbáljuk meg kitalálni, hogy hogyan tudjuk ezeket a napokat átvészelni. Mert amikor minden rendben van, nincs különösebb gondunk, akkor meglehetősen könnyedén és bölcsen bólogatva tudjuk a közösségi oldalakon a nagyobbnál nagyobb okosságokat megosztan. "Légy pozitív: minden nap egy új nap" és társai. Köszi. Persze, pusztán jóindulatból tesszük mindezt, de hogyan várhatunk el mástól olyat, amit még mi magunk sem tudunk kellőképpen abszolválni. Eljön egy ilyen nap, és nem, hogy elfelejtjük ezeket a bölcseleteket alkalmazni, konkrétan eszünkbe sem jut a létezésük. Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de én olyan félelmetesen tudok egy szempillantás alatt ideges lenni, néha különösebb ok nélkül, valami rendkívül banális dolgon, hogy az valami elképesztő. És akkor, ha épp úgy van, jön a többi negatív behatás és tessék. Annyi is a napnak. Az embernek még az élettől is elmegy a kedve. Mi van akkor, ha az egésznek mi magunk vagyunk az oka? Azzal, hogy folyamatosan idegesek vagyunk, ebben az állapotban éljük meg a következő pillanatokat és talán ahelyett, hogy racionális döntéseket hoznánk, csak elborult elménk sanyargatja önmagát, mert valahol úgy érzi, pillanatnyi fals, valahol beteges örömet tud belőle nyerni. "Szenvedj csak! Na még egy kicsit!" Mit kéne tennünk? Mikor feldúltak vagyunk le kéne ülnünk és mély levegőkkel megnyugtatni saját magunkat? Igen. De hogyan? Hosszú évek idegeskedései alatt rájöttem, hogy erre bizony nincs trükk. Tényleg ennyi. Fogom magam és leülök. Térdet behajlít, hátsó fertályt leereszt és pont. Hogy jut eszembe? Nehezen. Azt hiszem, hogy sokat kell gondolni erre az érzése illetve cselekedetre, mikor épp higgadtak vagyunk. Egyszerűen begyakorolni, hogy mikor az éles helyzet jön, akkor tudjuk mi a feladat. Egyszer már sikerült nekem is, szóval bizton állíthatom, hogy a dolog működőképes. Talán sikerül majd másodjára is, a cél mindenképpen az, hogy egy idő után természetessé váljon ez a fajta viselkedés, függetlenül attól, hogy ez a cél valóban létezik vagy sem. Nem gondolom, hogy a sorsunkat tudnánk ezzel a felfogással irányítani, lehet, hogy ugyanúgy belelépünk a rágóba, csak ahelyett, hogy ettől apokalipszis-érzésünk lenne, talán csak egy jót röhögünk és tovább lépünk.