Függni vagy nem függni?

Elgondolkodtam azon, mik az én személyes függőségeim, és nem jutottam túl jó eredményekre. 

Ott van például a kávé, ami egyrészt vicces, mert rengeteg kávémániás kép kering a neten, meg egy kávé mindig jól jön. Igaz, én bármennyit iszom, el tudok aludni jó szívvel, és nem éleszt már fel, de még, még, még, ennyi nem elég. Azt, hogy mennyire KELL, legutóbb akkor tapasztaltam, mikor a strandon eldöntöttem vala, márpedig nekem kávéra van szükségem. Természetesen, az első mustra során kiszúrtam magamnak, hogy hol lehet kávét kapni, így miután szöget ütött a fejembe a gondolat, célirányosan indultam meg a szentély felé. Kell-e mondanom, hogy baszott hosszú sor állt, de lám, kivel volt dolguk, kivártam a sorom. Nehezített a helyzeten a telefonom berezdülése, mely zivatart észlelt a közegben. Ahogy eljutott az agyamig az információ, már néhány kósza esőcsepp landolt a vállamon. Háh, gondoltam, majd elhúznak előlem, de nem, mindenki kitartott a viharjósló időben is. Azt az érzést, amikor ennyi megvonás (legalább 3-4 óra) után érzek, mikor kávé ér a számhoz, leírni nem lehet. Táncol a nyelvemmel és tündérek énekelnek, miközben kávébabokat dobálnak konfetti gyanánt.

Aztán itt van az internet, mert még ebben is a Facebook más tészta, de internet nélkül kérem, hogyan lehet élni? Komoly dialógusokat folytatok a Google-el, aki elnézi azt, ha henyélve próbálkozom: udvariasan mindig visszakérdez, egyre gondolunk-e? Mindent, mondom, mindent a neten intézek, hiszen óh, mily bölcs, mennyi tudás. Hát azért van, hogy szolgáljon, nemde? És az érzés, amikor a router gyanúsan (nem) világít, és nem tölt...mintha Szodoma és Gomora átka sújtana.

Harmadik függőségem (igyekszem prioritást felállítani, de igazából fej-fej mellett haladnak) a zene. Na nem, nem vagyok alkotóművész, nem éneklek zizzenő fűszállal a fogaim között. Életemben is csak egyszer pengettem meg gitárt, igaz, a falhoz volt támasztva, de éreztem, a zenei beállítottságom körülbelül egy kaviccsal egy szintre tehető. Tehát én a zene passzív befogadójaként élek, és átélek, és sírok és küzdök és bármi. Sajnos, itt sem dicsekedhetem neves klasszikusokkal, inkább az alter-pop-underground-tudjaatökömmi stílus vonalon lambadázok. Imádom az érzést, amikor beleszerethetek egy dalba és unásig hallgathatom, hogy aztán megint egy másik vegye át a helyét. Jelenlegi szerelmem (lecsengő fázisban jár) az Éva Presszó Vitorlás hajója, naponta 80-nál többször tényleg nem hallgattam meg.

Ők tehát az én dobogós függőségeim, különdíjat pedig a tánc nyeri, de mivel ritmikusan hullámzó testem élményét nem tudom szavakba foglalni, ezt hagyjuk is ennyiben.