Hogyan lettem tanár

Elvonatkoztatva a seggből kiálló műanyagfésűktől, nagyobb TOT (Tanár Okozta Trauma) nélkül végiglavíroztam az oktatási rendszeren, vidáman diplomáztam mint turkológus (nem röhög!) és munkához is láttam. Mivel nem volt üresedés sem az egyetemi büfében, sem a takarítóosztályon, nem tudtam a szakmámban maradni és eldzsaltam az Általános Elektromos fantázianevű multihoz behajtónak. (Képzeljünk el engem, mint behajtót!)

Annyiban már gyerekkoromban is hasonlítottam Martin Luther Kingre, hogy nekem is volt egy álmom, csak nekem nem a rasszom jövőjét illetően, hanem arról, hogy majd mi leszek, ha nagy leszek (általános hatodik óta nem nőttem de hát vatevör).

Mint az Elnyomottak Védelmezője, az Elesettek Gyámolítója, a Mellőzöttek Nemmellőzője, az Igazságtalanság Ellen Folytatott Küzdelem Élharcosa, Akinek Mindig Igaza Van, valamint a Köpenyes Igazságosztó néven is aposztrofáltam magam (5-től 19 éves koromig. Aztán rájöttem hogy semmit sem tudok az életről vagy az emberekről és hogy a világ setét és borzalmakkal teli, hogy szörny van az ágyam alatt és jobban teszem, ha pofám lapos), a büntetőbírói pálya mellett döntöttem és komolyan is gondoltam a dolgot. Már láttam magam ahogy börtönbe juttatom az összes rohadék anyaszomorítót és felvirágoztatom meg kivakarom a bűnből szutykos kis országunkat.

Olyan 18 éves korom környékén volt egy elég fontos beszélgetésem az anyámmal, aki rávilágított, hogy a rohadék anyaszomorítók legtöbbje lecsukhatatlan, és ha meg is próbálom, még a végén én járok rosszul, mert véletlenül kigyullad majd a kocsim, vagy véletlenül betörnek a lakásomba, vagy egészen véletlenül elrabolják a szeretteimet és olyan darabokban kapom majd vissza őket, amik beférnek egy normál postai borítékba. De ő támogat, mondta kedvesen, miközben szakszerűen kicsalogatott az ágyam alól, szóval ő támogat, csak ha ilyen karrierterveim vannak, kétszer is gondoljam meg, hogy akarok-e majd saját családot.
Ez eldöntötte a kérdést; büntetőbírói pályafutásom 18 éves koromban, egy évvel az érettségi előtt véget ért.

Volt nekem egy erőteljes kihintázásom a katolikus egyházból kritikus tinédzseréveim alatt; nem néztem jó szemmel hogy egy egyház által felszentelt ember pártszórólapokat osztogat a misére látogatóknak, és fájdalmas (nem) búcsút vettem a katkerektől jópár évre. Huszonegy éves koromban találtam vissza a valláshoz, a fordulat erőssége megegyezett a kihintázáséval anno; vallásos felindultságomban elhatároztam, hogy apácának állok és a hátralévő életemet imádsággal és az Úr szolgálatával töltöm majd.
Aztán megint felmerült ez a család-téma és végül elálltam az apácaságtól, bár eszem ágában sem volt megházasodni sem akkor, sem később (oh, the irony!), de a gondolat, hogy ha egyszer betérek, már nem nagyon kéne visszatáncikálni, megijesztett.

Innentől hosszabb szünet következett a tervezgetésben; három évet húztam le az Általános Elektromosnál, és közben végig arra gondoltam, hogy én ezt nem akarom csinálni. Hogy én nem akarok úgy megdögleni, hogy soha észre sem vette senki, hogy létezem (vagy ha igen, azt is csak azért, mert az XY riport vagy excel tábla késve lett kiküldve). Hogy márpedig én igenis nyomot akarok hagyni az életben. Hogy nemzedékeket akarok inspirálni. Meg akarom változtatni a világot. Jobb hellyé akarom tenni. Segíteni akarok az embereken.

Így lettem tanár.