„Hol van az a régi nyár?”

Nemrégiben a család legifjabb tagja, alig kétéves, azzal foglalatoskodott, hogy a mini lábait felnőtt méretű cipőkbe bújtatja. Belelépett az egyikbe, majd a másikba, és diadalittasan felállt, persze, már lépni nem tudott benne. Boldog volt. Pusztán ennyitől. Aztán megint lehuppant a kis pelenkás seggére, és folytatta a már befejezettnek hitt akciót. Kilépett a csónakokból, majd újra belebújt. Akkor gondolkodtam el azon, hogy ennyi a boldogság, az öröm, megélni a pillanatot, amiben létezel, és nem foglalkozni mással. Hol izgatja őt még a pénz, a gondok, mikor olyanokkal is elfoglalhatja magát, hogy elcseni a papus cipőjét. Nem kell sok a boldogsághoz, csak felnőtt fejjel hagyjuk, hogy bedaráljon a mókuskerék, és elveszünk az éveik számával egyenes arányban növő stresszben, pedig nem kellene így lennie.

Eszembe jutnak a régi nyarak, amikor nagy meleg takaróként hullott rám a nyári szünet érzése. Amikor vége lett az iskolának és jött az a megfogalmazhatatlan "végre nyár" érzés, ami tekintve, hogy már nem járok iskolába, valószínűleg sosem jön már el. Valahogy úgy vagyunk bekódolva, hogy nem jó az, ami van, és másra vágyunk, pedig milyen jó volt gyereknek lenni. Minden nyarat a nagyszüleimnél töltöttem, mamám túlontúl szigorú volt, de ebben állt a szerethetősége. Csak este mehettem biciklizni, amikor már nem tűzött a nap, és nem mászhattam volna fel a hodály legmagasabb deszkájára sem, de persze, hogy mindig megtettem. Ott akkor, fent a magasban boldognak éreztem magam, pedig nem történt semmi más, mindössze az, hogy néhány méterrel fentebb vertem tanyát. Alig vártuk, hogy kiürüljön a góré, és rögtön be is rendeztünk kedvünk szerint, volt ott pokróc, babák, játékok. Országvárosoztunk és fagyizni jártunk, és nem lógott a kezünkben telefon. Amikor mégis, akkor 3 empéztünk, mert annyi még ingyen volt, és leleményesen fogalmazva beszéltünk meg randevúkat vagy más találkozókat. Reggelente vártam a postást, mert akkor még írtunk! kézzel! papírra! és izgatottan bontottam ki a borítékot. Boldog voltam.

Kell, hogy legyenek apró örömök, mert ezek visznek előre, és csak ezekbe lehet kapaszkodni az ÉLET zűrzavaros viszontagságaiban. Kell, hogy belül megőrizzük a gyerek énünket, különben beposhadt, unalmas, szánalmas emberi porhüvelyek leszünk csupán. Nehéz meglátni ezeket? Meglehet. De törekedni kell rá, és hálásnak lenni minden "apróságért": egy váratlanul érkező homlokpuszi, egy nem mogorva pénztáros, napsütés, egy sirály a folyó felett, ellopni papus cipőjét, megnyomni a leszállásjelző gombot, segíteni önzés nélkül, vagy

másnaposan elérni a vizet úgy, hogy lényegében nem kell megmozdulni. Az apró örömök körbevesznek, kár, hogy egy alkalmazással nem tűnnek fel úgy, mint Pikácsuék.