Időről-időre

A tavaszi London a helyszín. A fiatalabb a családdal érkezik hosszúhétvégére, megtörtént. Szokás ez. Szeretnek utazni. Jobban szeretik az új helyeket és a közös élményeket, mint az új autót vagy bármi más tárgyat, ami pénzért kapható. Hogy legyen mire emlékezni, ha már nem leszünk, gondolják a szülők. A gyerekek pedig, köztük a kisebbik, tizenhat, saját kis életük folyásán gondolkodnak. Közös tér és idő, de három külön generáció egy családban; másként éli meg az utazás szépségeit és nyűgjeit. Szinte érthető. Mindenki máshogy reagál az együtt töltött időre. A férfi kalkulál, a nő figyel, a nagyobbik gyerek gondolkodik mi legyen az élettel. A kisebbik csodál. Mintha hazajönnék, olyan ez a hely, deja vu. Minden olyan ismerős. Pedig még sosem jártam ehhez hasonló helyen, gondolja. Más a karaktere. Más illatok, más ételek, mások a kövek is. Lehet, hogy mi már soha, de ti még visszajöhettek, mondják a szülők, mert ők ilyen alkalmakkor mindig kicsit szentimentálisak lesznek. A kisebbik szemével keres valamit. Furcsa érzése támad. Aztán a négy nap egyikén találkozik a Temze partján egy másik - egy alternatív önmagával. A lány szerint, aki már huszonöt - hú de jó neki, gondolja - minden másként lesz, mint ahogyan korábban azt eltervezte.

Hasonlítasz rám, mondja. Én is ilyen voltam. Micsoda klisé, a kisebbik gondolja. Persze, ő már túl van mindenen, ami még én előttem áll, amire én magam is vágyom. Habár személyesen találkoztak, várakozásaik szinte semmiben. A fiatalabb már régen kigondolta, hol tart majd tíz év múlva. Család meg gyerekek, jó munka, diploma. Azt, hogy pontosan mi, még nem tudja. Az idősebb is egykor így gondolta, de ő ma már tudja, hogy az élet tartogat néha meglepetéseket. Visz majd az ár, mondja, bár pontosan tudja, szavai csak akkor érnek révbe, ha majd ez a kislány felnő végre. Az idősebbnek, már más a fontos, a konvenciók számára nem olyan érdekesek. Már. Igyekszik inkább megismerni, és megvalósítani önmagát. Azt az énjét megtalálni, aki igazán vágyik lenni. Senki más, csak önmaga. Nem új szerepekbe bújna, így is elég van már.

Szóval ott állnak a Temze partján és bámulják hol egymást, hol a vizet. Számolják a csendben töltött másodperceket. Mérlegelik a benyomást, amelyet egymásra tettek. Aztán jön a viszont látás, s annak az öröme. Legalábbis ebben bíznak. Fiatal el, idősebb is.

Vissza a családhoz gondolja a kisebbik, de valamilyen érdekes érzet elfogja. Valami, amit nem tud hova tenni; hogy lehet, hogy nem érdemes tervezni? Csak visz majd az ár? El sem tudja képzelni. Addigi biztos lábakon álló elmélete magáról és majd egy későbbi énjéről éppen megremegni látszik. Aztán a vakáció heve elragadja ismét, már csak az elalvások előtti légüres és gondterhes térben jut eszébe az a lány a Temze partról. Otthon pedig a kép szép lassan elhalványul.

Aztán telnek az évek és a tervek megváltoztak, felváltották őket érvek. Hogy mi helyes és mi nem már sehogy sem fekete vagy fehér. Soha nem ilyennek képzelte a felnőttek életét. Mást tanult, máshogy kellene csinálni, úgy ahogy a 'nagy könyvben' meg van írva. De hol az a nagy könyv és mégis ki írta? Aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy megint a Temze-parton sétál, de már kicsit okosabb, mint korábban, talán már bölcsebb is. Sok minden másképp alakult, mint ahogy tervezte. Mások a vágyak is, már inkább csak sodródik az árral. Az árral. Várjunk csak, milyen ismerős kép és gondolat! Ahogy ott séteál és nyakát ballon gallér takarja, éppen szembe jön velefiatalabb önmaga. Ott találja, magával szemben, egy ideig csak nézi, próbálja elhinni, magyarázatot találni, minden hogyanra és miértre választ találni, miközben a másik egyértelműen meg sem ismeri. Még nem. De ő már emlékszik. Most kellene jó tanácsadóvá lenni. Elmondani, mit élt át. Mit tegyen bizonyos helyzetekben, hogy elkerülje, ami neki nem ment. Vagy épp elérje. Vajon el lehetne? Hogy a csalódásból kevesebb jusson, gondolja. Az izgalom, ami sokszor a barátja, most mégis cserben hagyja. Csak pár szót mond, pár ostobát. Visz majd az ár. Hirtelen csak ezt tudja. Milyen haszontalan. Milyen semmitmondó. Klisékben beszélő felnőtt lettem én is. De mire ezt mind végiggondolja, a kislány már köszön, vége ennek is. Viszlát. Legalábbis ebben reménykedik.

Azt már senki sem tudja, mi lett volna, ha nem találkozik tíz éve az idősebb önmagával, s nem kap semmit a tarsolyba. Akkor talán máshogy alakult volna. Ki tudja? Lehet, időről-időre, ahogy találkozunk újakkal és bölcsekkel, azok mind mi vagyunk. Kicsit idősebb mi magunk. Akkor, persze ezt nem tudjuk. Csak visszanézve ismerjük fel, az utcán járva, fiatal önmagunk.