In memoriam tömegközlekedés

"Szívügyem a tömegközlekedés. De tényleg. Nemrégiben eldöntöttem, hogy mindenkit szeretni fogok, és nem morgok, mert utazni csodás! Akkor is, ha az a 15 km ugyanaz az útszakasz idestova 11(!) éve. Akkor is, ha futnom kell, hogy elérjem a buszt, ami sok esetben garázsmenet... Akkor is, ha Sancika megint a térdemre ül, vagy ha késik a busz, és szanaszét fagyok. Akkor is, ha a mellém ülő Jabba a combjával melegít. Az élet szép! Nem merek belegondolni, hogy életemből mennyi időt töltök a sámsoni buszon, de mivel nem akarok korai szívinfarktusban meghalni, kálváriám ezen pontját hesegessük is el!

A tömegközlekedés életem spenótja. A szükséges rossz, a folyamatosan kínzó gyötrelem, de hát miért is ne lehetne édes a kín? Elvisz engem A-ból B-be! A szemem előtt zajlódó történések, az elkapott beszélgetés foszlányok, mindez a kedvenc zenéimmel aláfestve olyan kissé, mint egy színdarab. (Mindig zenét hallgatok, kivéve, ha nem, de akkor annak nyomós oka van.) Szoktam figyelni az emberek arcát, arra gondolok, mire gondolhatnak? Vajon én is annyira irritálom a körülöttem lévőket, mint ők engem? Óh, bár lennék egy kicsivel szociálisabb, milyen könnyű volna!

A buszozás proli szokás. Mindig ez jut eszembe, felvillan a Sonadoras (tizenéves korom meghatározó mexikói sorozatának) picsogó Julietája. De hát kész tény, proli vagyok. Ez van. A tőlem teljesen idegen pozitív életszemlélettel viszont meg lehet látni itt is a jót, és lám, a vonzás törvénye működik. Ha nincs hiszti, még akár szórakoztató is lehet a dolog.

Na és a szerelmek! Igen, a mára már elfeledett buszos szerelmek! A pár másodperces összenézések, az egy kapaszkodó megfogása (hiszen az milyen intim!), összeért könyökök (még intimebb!), rejtett pillantások, a "véletlenül" egyszerre az ajtóhoz érés felszálláskor! A véletlennek álcázás, hogy melyik is lesz számomra a megfelelő busz, melyiken lesz az éppen aktuális szerelmem. Igen, akkor is megfelelő, ha töltelék délutáni programokat kell kitalálni, órákat kell vacogni, vagy korábban kell kelni. Volt, akiért meg is fáztam, megérte! A visszatartott remegés, heves szívdobogás, az ájulás közeli állapot...de rég is volt. A kiszemeltek beszélgetéseire koncentrálás, természetesen teljesen észrevétlenül! Egy elkapott név! Egy szalagtűzős kitűző... áhhá, szóval ebbe az iskolába jár! És végtelen számú beégés...

Persze a nagy szerelmek viszonzatlanok maradtak, deszert tettem néhány ismertségre, akik hozzám hasonlóan, biztosan fenemód örülnek a bájos találkozásnak. Tiltakozni tilos!

Mára már újabb generáció van a buszon, és én még mindig velük tartok, mintha ide lennék száműzve! Büntetése: életfogytig letöltendő buszozás! De azért szeretek mindenkit, mert miért ne tenném? Nekem tényleg pont jó ez az egész. Akkor is, ha megtalál a valaha volt legbüdösebb ember (ne tessék haragudni Klárika néni); ha pálinkás jó reggelt leheleteket érzek; ha bicskanyitogatós hangulat van, mert kevés a hely; ha átmegyünk a piros vasúti jelzésnél; ha életem árán kell kapaszkodni egy hirtelen fékezés során; ha az idős néni beavat élete rejtelmeibe; ha bunkó (fáradt) vagyok, és nem adom át a helyemet, amiért elátkoznak; ha kivételesen kényelmesen ülhetnék, de mások a hajammal együtt kapaszkodva szeretnék átélni ezt a szakrális élményt. Csodás! Csodás!"

Utólagos konklúzió: Sohasem szerettem meg őket.

Vass Kata

Író

Kávé mellé