Ki vagyok én?

Vannak ezek a tipikus bemutatkozós pillanatok, mindenki átélt már legalább egyet. Nekem a kedvencem az volt, amikor a főiskolán kört alkottunk, és szépen sorban mindenki bemutatta magát. Amikor a hárommal előttem lévő mutatkozott be, akkor szépen elindultak nálam a lámpaláz jelei. Torokszorítás, gyomorideg majd heves szívdobogás. Az Isten se színpadra teremtett. Kettő szempár a tűréshatárom, többet nem nagyon tudok magamon elviselni. Aztán persze elcsukló hangom mondtam néhány semmitmondó tényt (miközben amúgy meg tényleg olyan laza vagyok, hogy csak na.) Na, de a bemutatkozás. Egyáltalán? Mit mondjon ilyenkor az ember? Meg az ember tudja magáról, hogy ő ki? Hát nem az van, hogy a jellemfejlődés egy sírig tartó folyamat, és komoly munkát kell abba belefecccölni, hogy megtudd, ki is vagy te, és miért születtél erre a bolygóra? Mit emel ki az ember? A munkáját? A hobbiját? Vagy sorolja a belső tulajdonságait? Mondjam a kedvenc színem vagy, hogy utálom a teát? Hogy ha semmihez sincs kedvem képes vagyok órákon át bámulni a plafont? Hogy mindig a legkínosabb és legcsendesebb szituációkban kell nagyon nevetnem? Hogy nem bírom elviselni, ha egy férfinak kopog a cipője? Hogy reggelente mindig a jobb lábamat teszem le először, nehogy bal lábbal keljek? (Tényleg.)

Ha megkérdeznék, ki vagyok? Sorolhatnám, hogy született kávéfüggő, önmagát kereső, de soha meg nem találó hétfő ellenes aktivista, álmodozó realista, az irónia védőszentje, a minden nagyképűséget mellőző humorgéniusz. Általában jófejként aposztrofálom magam, ebbe pedig pont belefér, hogy néha (jajj,de nagyon ritkán) szarfej legyek. Kell az ellenpólus! Persze ilyenkor a száraz tények nyernek. Hogy hívnak, honnan jöttem, mit tanultam.

De ha őszintén kellene válaszolnom, hát, egy félszeg "nem tudom" bukna ki belőlem, miközben zavart tekintettel bámulnám a földet. Olyan jó annak, aki tisztában van magával, nekem pedig fogalmam sincs, hogy a bennem rejlő személyiségtípusok közül, mit ragadjak ki.

Lehetnék író, de az olyan nagyképűen és művészien hangzik. Pedig a művészet senkinek sem art! (ez egy szóvicc lenne, akinek nem ment elsőre, fusson neki még egyszer) De végülis ez a foglalkozásom. Az írás egyébként mindig is közel állt hozzám. Folyamatosan párbeszédek cikáznak a fejemben, nem szűnnek a hangok. Hol álmok, vágyak, hol megélt események újraértelmezése, hol félelem, de olyan igazi, fekete ragacsos félelem, ami magába szippant, és nem enged. Csak én és a gondolataim. Iskolás koromban az volt az első dolgom, mikor megkezdődött a nyári a szünet, hogy vegyek egy füzetet, és írjak. Írtam meséket, verseket, szerkesztettem saját újságot! Írtam, ami a csövön kifért. Mindent, bármit. Leginkább szerelmeket. Naplót vezettem, ami a mai fejemmel olyan szinten nem vállalható, hogy a leírtakhoz képest egy brazil szappanopera csak felszínes picsogás.

Lehetnék a komika, aki szórakoztat másokat, de leginkább önmagát. Vannak, akik csak így ismernek, én vagyok az idióta, a lökött, a dinka (ezt a szót egyébként utálom, de sokszor mondják rám). Egyszer régen, amikor elmondtam az egykori nagy plátói szerelmemnek ezt a gondolatot, akivel jó ismerősök lettünk, hogy mi az, ha valaki azt hiszi, hogy csak ilyen vagyok, és ez alapján könyvel el, azt válaszolta, hogy akkor meg sem érdemli, hogy ismerjen igazán. (Elöntötte a melegség a szívemet. De ki jegyzi meg az ilyeneket? Lépjünk tovább! Amúgy holnap lesz hat éve, szép nyári reggel volt.) Valaki azt mondta, hogy ez a vicceskedés csak egy pajzs nekem a világ ellen. Inkább a részemnek mondanám, hiszen semmi sem fekete és fehér. Sajnos - amúgy nem sajnos - ironikus vagyok, így elsőre nem mindenki veszi a lapot, de legalább szépen be tudok sülni vele. Ezt a képességemet egyébként az évek alatt tökélyre fejlesztettem, akinek van kedve kellemetlen helyzetbe hozni saját magát, keressen bizalommal. Szóval, aki nem ismer, annak én vagyok a vicceskedő, beszólogató #kávé #utálomahétfőt #gyeremárpéntek #megintviccesképetposztolok. És aki ismer, annak is (kettőspontdé).

Figyeljen rám mindenki, szeressetek

 és a 

"hagyjon engem mindenki békén"

 ambivalencia jellemez. Nem vagyok hangulatember, dehogy! És pesszimista sem! Na és az önsajnálat! Ugyanmár! Mondjuk egy mártír szereppel garantáltan Oscar-díjat nyernék, de ki vagyok én, hogy letaszítsam az égről Hollywood csillagait?

Valahol feltűnök, és osztatlan sikert aratok! (Ez mondjuk túlzás.) Van, ahol észre sem vesznek (ez nem túlzás), mert olyan csendes (gyilkos) vagyok.

Lehetnék a hallgatóság/barát. Szívesen meghallgatok másokat, ha érdekelnek, figyelek is rájuk. (gonosz kettőspontdé) Sokszor bort iszom és vizet prédikálok (de jól esne most egy kis muskotály). Hiszen amikor valaki maga alatt van, olyan könnyen és magabiztosan ontom a bölcseleteket, hogy néha már piedesztálra emelném magam, hogy ez az, most aztán hú de igazán jól megmondtam. Az univerzum körülöttem -vagy inkább saját magamban - a fejét csóválja, hogy mi ez a képmutatás már megint. Mert ha nekem fáj valami, még rúgok magamba kettőt.

Szóval, mindjárt rám kerül a sor. Mondj magadról néhány szót! Sziasztok, Kata vagyok, és...