Kicsit kések

Nem túl büszkén, de azért felbiggyesztem az én kis képzeletbeli zászlómra azt a tényt, hogy én tulajdonképpen képtelen vagyok nem elkésni. Egyszerűen nem megy.

Valahogy nem tudok változtatni ezen, ami fura, mert szerintem tök jól látom azokat a pontokat, ahol elcsúszik az a bizonyos pontosság.

Pl. már a felkeléstől kezdve a legapróbb fizikai feladatokat is úgy adom fel magamnak hogy becsukom a szemem, és megállapodok magammal, hogy valami kerek percfordulónál fogom elérni a kitűzött célt.

Ezek a feladatok kimerülnek olyan tettekben, hogy mondjuk felkelek az ágyból, vagy hogy elkúszok a szekrényemig, kiveszem a legfelső ruhákat és hagyom hófehérke madarainak, hogy felöltöztessenek... De végül is tök mindegy hogy hogy csinálom meg, ha egyszer megcsinálom.

Hiszen minden kis siker, siker... lenne. Ha ez ebben a formában sikerülne...

A késés szerintem tipikusan ilyen "megfogadom újévkor dolog". Januárban nálam még elég jól működik. Büszkén és mérhetetlenül lazán lépek ki az ajtón szinte minden reggel, azzal a tudattal, hogy végre sikerült időben elindulnom.

Én innentől kezdve mindent megtettem. Ha a BKV kibaszik velem, arról nem én tehetek, a lelkiismeretem tiszta.

Hozzáteszem, hogy olyankor még fel sem merül bennem, hogy a pontossági cikluskámat már jó régen elbasztam. Mégpedig a találkozó időpontjának rögzítésénél.
Istenem, hányszor, de hányszor megtörtént már a kis életemben az a jelenet, amikor magabiztosan megjelenek a horizonton, és amikor megkezdem célba venni a megbeszélt helyszínt, egyszer csak rájövök, hogy bizony nem 11 órát beszéltünk meg a találkozóra, hanem 10-et.

De erre általában csak akkor jövök rá, amikor meglátom a megtörten várakozó, olykor-olykor tikkelő kis barátomat/tanáromat/kutyámat/akárkimet... anyámat.

Ebben a pillanatban általában egy határozott mozdulattal lepattanok arról a képzeletbeli lóról, csekkolom a telefonomat, ami bizony kurvára le van némítva, és 10000 nem fogadott hívás vigyorog vissza, néhány középkori kínzómódszer leírásával megfűszerezve az SMS-ek között.

Anyámtól általában ilyenkor egy megdöbbentően gyors hegyi beszéd szerkezetű szónoklatot kapok, aminek súlyát megdöbbentően profin tudja növelni valamiféle sajátos módszerrel, ami tulajdonképpen abból áll, hogy:

1.) Először is felveszi a "már megint?!" arcát.

Ez lehet hogy most nem annyira jön át, de gyilkos egy fegyver.

2.) Barokk körmondatokkal bonyolítja és súlyosbítja a késésemet, amivel egyébként számolt, ezért Ő is csak 10 perce érkezett. (persze ezt nem árulja el, hiszen ez a bűntudatkeltés legjobb eszköze)

Az van, hogy az aktuális helyzetben mindig elhatározom, hogy azért nem akkora kunszt 10 perccel hamarabb elindulni, vagy normálisan beírni az eseményeket a telefonomba.

De valahogy nem tudom megcsinálni.

Mindig eszembe jutnak azok az emberek, akik úgy adják elő azt, hogy "ők már nem szoktak késni", minta ha heroinról jöttek volna le. Én még nem tartok itt.

Rajta vagyok.