Mosni jó?!

Nem szeretnék a házimunka mellett kampányolni, tényleg, de vannak olyan magától értetődő dolgok, amiket csak akkor becsülünk meg igazán, ha elveszítjük őket. Velem is így történt. Jó néhány hete, igazából nem tudom, mikor, mert ilyenkor az idő megáll, és végtelennek tűnik. Szóval valamikor a pattintott kőkorszakban eldöntöttem, mosni kellene.

Mivel nem nagy az albérlet, ahol élünk, de legalább kicsi, kuriózumként a mosógép a konyhában helyezkedik el, igazából oda van beb***va, mert máshova nem fér. Történt egyszer, egy csodálatos napon, hogy elindítottam egy mosást, aztán persze, mint egy dacos kamasz, hangosan hallgattam a zenét, mert nekem úgy a jó. Ha nem buliztam volna épp, és nem szántottam volna fel táncommal azt a 2 négyzetmillimétert (ergo estem önkívületbe), ahol lakunk, valószínűleg meghallottam volna, hogy komoly gondok adódtak odakünn. Ezt már csak akkor vettem észre, amikor kisebb áradás lett úrrá a konyhában, ugyanis feltámadott a tenger, a mosógépek tengere! Hát, gondoltam, ez nagyon jó lenne egy kis napsütéssel és homokos parttal, de így, hogy elázott minden, ami a földre volt téve (dobozban ezmegazok, mert mint mondtam, nincs hely), és ott maradtam egy rakat féligszennyes féligtiszta, de vízben tocsogó ruhával, annyira nem örültem.

Ezután elindult a szennyeshordás, avagy a nagy, családi program, mert úgy döntöttünk, míg szerelő nem látja a gépet (meg majd mi úgyis megoldjuk), felesleges a főbérlőt zaklatni. Így történt, hogy heteken át csomagoltam utazótáskába a szennyest, mostam ki máshol, majd akkurátusan visszapakolva hoztam haza a "gyerekiket". Eljött az a nap is, hogy egy mindenhez értő szerelő átvizslatta a gépet, és közölte, hogy a baj nem kicsi, sőt szerinte nem is érdemes megjavíttatni. Amennyibe kerülne, abból a pénzből már lehet venni egy majdnem új, de használt mosógépet. Meg, hogy ez típushiba, és amúgy is már meg volt nem egyszer buherálva, arról nem is beszélve, hogy bármelyik múzeumba elmenne kiállítási darabnak. (Szintén muzeális értékű a szobában lévő szekrénysor, amire úgy száz liternél biztosan nem kentek anno több lakkot nyolc rétegben. De ez egy másik szívfájdalmam a két fotellel együtt, amikbe egyenként három Shrek tudna kényelmesen beleülni, kvázi elfoglalja a fél szobát, azt az egyet, ami van, de nem vihetjük ki/el/tova sehova.)

Elkerülhetetlenné vált, hogy szólni kell most már a főbérlőnek, mert meguntam a helyváltoztatós mosás szépségeit, és már némi információ birtokában is voltunk. Meg is történt az eset, mire közölte, hogy nagyon sajnálja, meg jaj, biztos nem jó? De, hogy van egyébként másik, most vette, de azt inkább nem hozná, tényleg nem jó? De nincs másik nekünk? Mivel elég jó kapcsolatokat ápolunk a mosógép maffiával, persze volt másik, csak hát 5, azaz öt centivel volt magasabb annál a helynél, ahová be lehetett volna szuszakolni. ( Abba ne is menjünk bele, hogy felültöltős, nekünk meg csak elöltöltős jó, mert egyébként a mosógép felett tudunk csak főzni.) Jó, hát, akkor nagy duzzogva belement a főbérlő, elhozza akkor az övét. Mármint nem az övét, hanem az ő mosógépét.

Éppen elutaztunk azon a hétvégén, mikorra ígérte, de ismervén, hogy korábban is egy év után vitt vagy hozott valamit, amit egy hétnek ígért be, nem számítottunk semmi jóra. Félve nyitottam ki a kaput, amikor hazajöttünk, és ott volt! Igen, ott várt ránk a mosógép! Könnyes extázisban törtem ki, és meglehet, ugráltam is örömömben! Végre! Másnap be is szerelték a kicsikét, és én még olyan boldogan nem öleltem szennyeshalmot, mint akkor! Mosógépbe ruha berak, indít. Csorgás, konkrétabban, zubogás! A víz nem folyt bele! Ebbe se! Itt megtört bennem minden, csak gumiszobában tudtam létezni, nehogy magamban is kárt tegyek, de azért még telefonáltam egyet a főbérlőnek, és közöltem a hírt. Elmondtam, mi a gond, stb. Nem is részletezem, mert felszakadnak a még gyógyulásban lévő lelki sebeim. Hát, akkor ő nem tudja, mi legyen, de várjunk. És vártunk. Két hetet. Mikor ismételten telefonáltam, mert hétvégére ígérte a masinát, meg hát elfogyott a türelmem, közölte vasárnap este, hogy ma nem biztos, hogy tudja hozni, meg egyébként olyan nehéz szerelőt találni, hogy azt el sem hiszem! Hát tényleg nem!

Csodák csodájára másnap megjelent egy segítővel (nevezzük Bélának), aki már aznap valószínűleg annyit ivott, hogy egy kisebb csónak megfordult volna benne. Na, akkor elviszik a gépet, búcsúzzak el tőle, lehet, többet nem látom. Hát jó, gondoltam, a remény hal meg utoljára, vigyék. Béla hangos szidalmazások és kioktatások közepette, miközben ontotta magából a cefreszagot, kitessékelte a mosógépet a házból. Mindezek után üstökös sebességűre kapcsoltak az események, és még aznap este kaptunk egy másik jószágot. Voltak fenntartásaink, maradjunk ennyiben. Közöltük, hogy azért próbáljuk ki, mielőtt a helyszínt bárki is elhagyná, mire egy hangos ciccegés és egy gúnyos nevetés volt a válasz. De aztán meglátták a szemünkben a tüzet, hogy innen bizony senki ki nem teszi a lábát úgy, hogy egy hasznavehetetlen eszközt hagy itt. Hát jó.

Bekapcsoltuk. Nem folyt mellé a víz!

Annyira örültem, hogy dobáltam is bele a ruhákat rendesen, majd elindítottam egy programot. És ment. Ment. Még mindig ment. Éjfél előtt azért lefeküdtem, "majd lejár egyszer" mantrával, de hajnalban arra riadtam, hogy még mindig mos, forog, búg rendesen. MÁR LEGALÁBB HÁROM ÓRÁJA! Ingerülten lemásztam a galériáról, és kikapcsoltam a picsába.

Inkább nem mosok.