Távozz tőlem, Hétfő!
Miután hosszú, forró csókot váltottam a kávémmal, felvettem a kesztyűimet és felvértezve indultam el a hétfő ellen. Felvértezve igen, mert a hétfő egy ellenség, a legrosszabb rémálmom. Azt gondolom, a hétfő nem egy nap, hanem egy életérzés, ami lényegében az élet nem érzésén alapul. Ez egy "ágyban maradnék", "hagyjatok békén", "nem, nincs, leszarom" dolog, ami ugyanúgy rátörhet az emberre kedden vagy bármikor. Tehát nem hibáztatom a hétfőt, de tény, hogy utálom.
Hajlamosak vagyunk a hétfővel kapcsolatban sztereotípiákat felállítani, csak úgy, mint a szőke nőkkel, rendőrökkel, izomagyakkal...a hétfő szar és pont. Hétfőn a kenyér a vajas oldalára esik, az ember lánya elalszik, a munkában hibát vét, a kedve a béka feneke alatt és egyáltalán: MA. NE. SZÓLJATOK. HOZZÁM. Sőt! Aki mégis jókedvű, és netalántán mosolyog (??!!) ezen a napon, azonnal csukjátok diliházba!
Persze tudom én is legbelül, hogy ez egy óriási túlzás, és jó emberi szokáshoz méltóan miért ne kenjük valaki (valami) másra, ha valami nem jó? Hát kapva kaphatunk az alkalmon, ugyanis a hétfő minden héten velünk van, így legalább a hét egy biztos pontjára van teljesen logikus (és szinte biztos vagyok benne, hogy tudományosan alátámasztott) érvünk és mentségünk arra, ha szarfejek vagyunk.
Igazából siratjuk a hétvégét, siratjuk a munkahét kezdetét, de lényegében sirathatjuk mi az Atyaúristent is, ha az önsajnálat tengerében akarunk lubickolni, kiássuk mi magunknak, és megtöltjük azt a keserűség cseppjeivel, hadd fájjon igazán! Mert ilyenek vagyunk és kész.
Vagy ti nem így gondoljátok? Mondjuk gondolhattam volna, hiszen hétfő van.
