Too cool for school

Túlvagyok az első munkanapon, kóválygok a felismerés súlya alatt, hogy habár az angol tanítás igencsak megbecsült és nagyra tartott hivatás Törökországban, erről a diákoknak elfelejtettek szólni. Én még soha ebben a rohadt életben nem láttam ennyi neveletlen kölyköt! 20-an vannak egy osztályban, de a zajszint alapján ez akár 50 is lehetne. Kiabálnak, felállnak a helyükről és sétára indulnak az osztályteremben, FOLYAMATOSAN pofáznak és elvétve kegyeskednek angolul megszólalni.

Arcomon az izgalom lázrózsáival léptem be az első órámra, lelkemben kicsiny rőzsedalok zengedeztek, mosolyogva köszöntöttem a kis ötödikes szörnyetediákokat. Elterveztem, hogy beadom nekik, hogy egy szót sem beszélek törökül, hadd teperjenek hogy felfogjam, mit is akarnak az órán. Ezt az első 5 percben sikerült tartanom, amikor is az egyik kölyök, kb. fekve a padján megjegyezte a haverjának, hogy 'áhh, hagyjad azt, pofázz nyugodtan, úgysem érti, nem tud egy szót sem törökül.' Erre felfújtam magam, mint a séró párás időben, és közöltem velük törökül, hogy oké, ez így nem fog menni, ideje kussolni és rám figyelni. Az óra katasztrofális volt (szerintem legalábbis), a gyönyörű óratervemből nem lett semmi, és könyéken kúsztam el a tanáriig, azon tanakodva, hogy jó ötlet volt-e ez a tanárkodás.

Az első szünetemben megkértem a vezető tanárt (angol tanszék atyaúristen), hogy fáradjon be a második órám elejére és tegyen csodát, válassza szét a tengert vagy kussoltassa el a kis nyavalyásokat. Magamban megjegyeztem hogy az első könnyebben kivitelezhető, de bölcsen hallgattam.

Együtt beléptünk a tanterembe, és engem elöntött a bizakodás érzése, hogy "Most! MOST! VÉGRE megláthatom, hogy ezt hogyan is kell jól csinálni! És most jól ellesem a trükköket és rám is figyelni fognak!" és beslisszoltam a terembe.

A Mester: Úgy hallom, rosszul viselkedtek az órán. Ez nagyon nem szép-

Diákok: Áááááá, nem iiiiiis... Nem én voltam... Nem is úgy volt!!

Valaki a tömegből: ... mikor lesz ebéd? Mert hogy így tök éhes vagyok.

Lopva a Mesterre néztem; vajon egy ilyen kifinomult, tapasztalt ember hogyan kezeli a fentihez hasonló helyzeteket? Milyen pedagógiai trükkel éri el, hogy a dolgok rendeződjenek ebben a bolondok házában?

A Mester arca elvörösödött, felfújta az arcát, és imígyen szólott: EBÉD? MIFÉLE EBÉD?! A POFÁZÓKNAK OLYAN ITT NEM JÁR! ÉS HA MÉG EGYSZER MEGHALLOM, HOGY ROSSZUL VISELKEDTEK AZ ÓRÁN, VELEM GYŰLIK MEG A BAJOTOK!!!!!!

Íme, mondtam magamnak meghatottan, 22 év minden tapasztalata..! Ezek szerint ez itt így megy; üvöltesz, és akkor, ha szerencséd van, kb. 5 percig kussol a brigád. Utána megint a pedagógiához kell fordulnod (=üvöltened kell, mint a sakál). A módszert adaptáltam és a nap további részében lelkiismeretesen üvöltöztem és riogattam őket, hogy ha nem viselkednek jól, hívom a tanszékvezető bácsit.

Aki ismer, pontosan tudja, hogy nem kenyerem az üvöltözés és kiabálás. Csendben kushadok egy sarokban és a leggyakrabban használt kifejezéseim a "persze, ahogy neked jó", "te hogy szeretnéd?" és a "nyugodtan válassz te", de nagyon úgy tűnik, hogy alkalom szüli a süvöltőt.

Nap végén holtra váltan vánszorogtam ki az iskolából, mikor is elkapott a tanszékvezető és közölte, hogy a gyerekek egyszerűen imádnak engem! Átfutott az agyamon, hogy 

1.) jó ég, mi lenne, ha nem szeretnének és 

2.) nyilván a szép erős torkom miatt kedvelnek.

És hogy hogyan tölti egy kezdő tanár az első munkanap utáni estéjét? A blogírás mellett mézes teát iszik, hogy kímélje a kis torkát és hogy felkészítse azt a holnapi megpróbáltatásokra. Közben játékokat keresgél a neten, hogy valamivel levezesse holnap a kis ördögfiókák energiáit. Mindezt macskával a hasán teszi.