Nagy utazás

Azt mondtad, hogy ez az élet...

Amikor megszülettem, elindult az én vonatom is. Időben, pont akkor, amikor kellett. Sokan voltak mellettem, a családom leginkább. Aztán úgy hozta az élet, hogy Apa kiszállt. Néhány megállót mentünk csak együtt, de talált mást, átszállt egy másik szerelvényre. Nem küldtem. Robogott az Ő vonata is az enyém mellett, de nem kereszteztük egymás útját. Aztán egyszer mégis, aztán újra és újra. És akkor, amikor már adott egy kis helyet maga mellett, és néha- néha utazhattam vele, akkor Apa elment. Az ő vonata megállt, és nem volt többé ki- vagy beszállás.

De az én vonatom ment, mert az élet mindig megy tovább. Anya elvette a terheket, gyerek voltam, az én érdekeimet nézte. Minden nehézséget elvett, amik helyett sok jót adott. Szerencsére az időközben szerény létszámú vonatomra közben egyre többen felszálltak, és nagyon sokan maradtak is. Olyan embereket ismertem meg, akik segítették vinni a csomagjaimat. Voltak, akik csak egy-egy szakaszon, de ott voltak mellettem. Amikor bizonyos állomásokon nagyon nehéz terheket cipeltem, ők kivették a kezemből, vagy megfogták egy másik oldalról a pakkot, és nem kellett egyedül kínlódnom. Igaz barátokat szereztem, akik - habár ki tudja, meddig tart az út - életem végéig mellettem lesznek. Mert az ember ezt tudja, érzi. Ez az érzés a szív közepéből indul, és olyan erős, hogy nem lehet másképp.

Az utazásom során sok helyet bejártam. Sodródtam ide-oda. Voltak helyek, ahol kicsit megpihentem, voltak állomások, amiket fénysebességgel léptem át. Sajnos sok olyan terület is volt az elmúlt időszakban, ahol nem éreztem jól magam, ahol úgy éreztem, nem lehetek az, aki vagyok, ahol vissza kellett venni magamból és más szerepben kellett tetszelegnem.

Persze, bőven volt olyan is, hogy jól éreztem magam. Sok jó élmény, vidámság, nevetés, sikerek. Az egyik megállóban felszállt a másik felem is. Az ember, aki mellett önmagam lehetek, aki barátom, szerelmem, mindenem egyben. Akiről azt gondoltam, nem létezik, ezért sose ismerhetem meg. Szerencsére tévedtem. Mindennél biztosabban tudom, hogy mellettem fog ülni az egész utazásom során.

Kaptam jó pár pofont is az élettől. A vonatom elé a semmiből kiugrott néhány akadály. Elkerülhetetlen volt. Ütköztünk. Volt, hogy meg se kottyant, de néha azért belilult a lelkem - leginkább szerelmi csalódásoknál. De az nagyon megütött, amikor megtudtam, hogy Anya beteg. Ekkor nagyon nehezen és nagyon lassan indultam újra. Megszakadt a szívem. Szó szerint. Aztán felráztam magam, és dobáltam ki minden szemetet az ablakon, hogy minél könnyebb legyen az út. Igaz, minden centiméter megtétele fájt, nagyon-nagyon fájt. Döcögtem az élettel, de sok örömet nem találtam. Ha találtam is, folyamatosan a fejemre és szívemre potyogtak a hatalmas és nehéz csomagok, nemcsak az enyéim, hanem az Anyáé is. Persze el akartam venni tőle, viszem én, de nem lehetett. Bármit megadtam volna, hogy Ő ne cipelje. Tőlem is el akarták venni, hogy segítsenek rajtam, de nem adhattam, nem tudtam. Hozzám nőttek. Majd az út során aprólékos, de precíz mozdulatokkal eltűntek a remény legutolsó darabkái is. Eleinte igaz homályosan, majd tűélesen kirajzolódott Anya végállomásának körvonala. És Anya vonata is megállt.

De az én vonatom megy, és még most is sokan vannak mellettem. A helyemen vagyok. És habár nincs szüksége külön ülésre, velem utazik Anya is tovább. A szívemben...